Hannibal búcsúja

Az orvosi rendelőben ülve csak néztem magam elé, és megpróbáltam felfogni az imént mondott szavakat. Fél év, késő bármit is tenni. Én balga, azt hittem, a szemfehérjém sárgasága idejében jelzett, de mint kiderült, ez már a vég kezdete volt. Fél év. Ez lüktetett most bennem, tehát nem érem meg a legkisebb gyermekem születését sem. Alice mellettem ült, és a kezem szorította. Mit gondolhat most? Eszébe jut az, ami nekem is? Egyelőre leforrázva nézünk az onkológusra, aki komolyan, őszintén, és sajnálkozva néz vissza ránk. A következő fél percben próbáltam egy kicsit kilépni a hír terhe alól, és vettem egy mély levegőt.
– Ezek szerint ideje rendezzem a tartozásaimat? – kérdeztem, és az orvos bólintott.
– Sajnálom, Eric. Bárcsak tehetnék valamit érted, de áttéteket találtunk, és nem hiszem, hogy a kemoterápia hatna ebben a stádiumban. Amint panaszaid lesznek, hívj. – Átadott egy névjegykártyát, én pedig a zsebembe süllyesztettem.
– Drágám, menjünk – fordultam a feleségem felé.
Alice rám nézett, és megláttam zöld szemeiben a könnyeket remegni. Bárcsak ne hoztam volna magammal, most mennyivel könnyebb lenne, mint látni, ahogy felfogja a halálos ítélet kimondását felettem. Végül feláll, és Claude az ajtóig kísér minket. Kezet fogunk, majd kilépünk a gyászos hangulatú folyosóra. Hiába, ebben a helységben nagyon sűrűn hallják azt, amit én. Az autóig némán, egymásba karolva jutunk el, érzem, ahogy a nejem kapaszkodik belém, és szorít, mintha a saját erejéből nekem tudná azt adni, amitől legyőzhetem ezt a betegséget. Igazából én sem érzem magam erősnek a küzdelemhez, pláne, mennyi elintézendő szakadt most a nyakamba. A kocsiba beülve gyorsan megtörli a szemeit, becsatolja az övét, és rám néz. Nehéz arra gondolni, mit vagyok kénytelen itt hagyni. Mi lesz vele? És a kicsikkel? Ahogy becsatolom az övemet, a kezem az övéhez ér, és összenézünk.
– Szeretlek – súgja, és hozzám hajol, hogy megcsókoljon. Talán ez a büntetésem, látni, amint napról napra szenved. Bárki is találta ki, ebbe beletrafált.
Mire hazaérünk, végig tudom gondolni, mit kell tennem. Alice jelentős vagyont örökölt, és a bányák eladása után ez megduplázódott, miatta ezen a téren nem is aggódom. Otthon a szobánkba megyek, és azonnal pakolni kezdek, mert nincs időm. Azonnal, máris indulni kell, hogy mielőbb hazatérhessek, és még velük legyek egy kicsit. Alice-t nem is vettem észre, csak mikor megszólalt.
– Eric, el akarsz hagyni? – Teljesen ledöbbentem, amiért ilyen butaságot gondolt, ezért odamentem hozzá, és magamhoz öleltem. Jó volt magamba szívni finom virágillatát, de ez újra emlékeztetett: minél előbb indulok, annál hamarabb visszajöhetek.
– Drágám, vannak függőben lévő ügyeim, amikről gondoskodnom kell. Két hét múlva itthon vagyok, de az is lehet, hogy sokkal hamarabb.
– Hova kell menned? – Eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek. Olyan gyönyörű volt, és annyira sajnáltam, hogy nem érek rá.
– Egyszer azt mondtad nekem, mindig, fenntartások nélkül bízni fogsz bennem. Most sem kérek többet – emlékeztettem, de láttam rajta, milyen kevés kell a kiboruláshoz.
Sietve távoztam, még a kicsiktől sem volt erőm elbúcsúzni. Mégis, mit mondhattam volna nekik? Jó pár órával később jutott eszembe, hogy Hannah-nak sem írtam. Bizonyára dühös lesz, de majd később megért. Nagyon büszke vagyok a gyermekeimre, Hannah pedig valami különös csodabogár. Azt hiszem, még nálam is okosabb, és nem tagadom, igencsak örültem, mikor kivételes észbeli képességei korán kitűntek. Alig egy évesen összetett mondatokban beszélt, és három évesen már olvasni is tudott. Szinte mindent tőlem tanult, a magántanároknak sokszor olyan kérdéseket tett fel, amikre nem tudtak válaszolni, így hamarosan kénytelen voltam egy speciális iskolát keresni neki. Bentlakásos intézménybe került, ami direkt a zseniális tanulók számára lett létrehozva. Emma is nagyon eszes volt, ő viszont rendkívül lusta is mellé. Ha valami nem érdekelte, visszavonult a saját kis világába, és nem törődött semmivel. Igazi kihívás volt vele minden beszélgetés, viszont meglepő agytornát igénylő játékokat talált ki. Clarice pedig... Ő rendkívül gyorsan tanult, és ami a legérdekesebb, két évesen három nyelven beszélt anyanyelvi szinten. Igazán büszke lehettem rájuk, és a nejemre is, aki komoly szerepet töltött be a kis tehetségek gondozásában. A genfi bankban alig egy óra alatt végeztem, innen egy kis szervezéssel ugyan, de már másnap tovább tudtam menni az államok felé. A repülőtéren mosolyogva vettem tudomásul, nagyszerűen működik az útlevél, amit Soares barátomnak köszönhetően szereztem, és egy kicsit elmaszkírozva, de megújítottam. Nos, hát újra itt vagyok.
Három napomba telt autót bérelni, és a régi házba* beszerezni a szükséges eszközeimet, amik segítségével viszonylag gyorsan betájoltam Clarice Starling mobilját. Hála neked, cellarendszer! A nap további részében egy kicsit a konyhaművészet másik ágának hódoltam, gyógynövényekből főztem egy kis bénító hatású főzetet, ami reményeim szerint cselekvésképtelenné teszi a kedves, ámde rendkívül kötelességtudó hölgyet, miközben el tudok tőle búcsúzni. Úgy éreztem, el kell mondjam neki, nem haragszom rá, és nélküle nem ismertem volna meg Alice-t, aki boldoggá tett. Sosem gondoltam volna, hogy valaha részem lesz a családi élet megtapasztalásában, mert elsősorban társadalmi elvárásként kezeltem ezt, másodsorban féltem, hogy újra megsebeznek. Most már be tudom ezt ismerni, annak tudatában: én leszek az, aki sebet ejt a távozással. Újra a feleségem kétségbeesett pillantása rémlett fel, és igen erős honvágy fogott el. Az elmúlt évek alatt otthonom lett, ami most hiányzott.
Clarice megfigyelése nem volt túl bonyolult feladat, a telefon lehallgatásával hamarosan megtudtam, a következő napokban elmegy a férje, és nem is lesz a közelben. Mintha az ég segített volna a terveim gördülékenységéhez, így David távozásának másnapján, játszi könnyedséggel beengedtem magam a kis házba. Volt bőven időm, tehát alaposan körülnéztem. Az emeleten, a hálóban, a nappaliban és a konyhában is. Végül ezt találtam megfelelő helynek, ahol feltűnés nélkül el tudtam őt kapni. Jobb kezes, tehát balra fog fordulni, ahogy ide belép, és nekem pont elég időm lesz hátulról lefogni. Még leellenőriztem, mennyire nyílik be az ajtó, nehogy meglepetés érjen, ha berúgja.
Fél ötkor halottam, ahogy a kocsi begördül a felhajtóra. Felálltam a székről, és az ajtó mögött elfoglaltam a helyem, majd jobbomban tartva a növényi koktéllal átitatott kendőt, fülelni kezdtem. Egy percbe telt, mire megfordult a kulcs a zárban, és Ő belépett. Megtorpant, majd a nála lévő táska a földre hullt, és hallottam, ahogy előveszi a fegyvert, majd kibiztosítja. A lépteit épp csak érzékelni lehetett, de még így is tudtam számolni. Második, harmadik, negyedik lépés. Itt van a konyhaajtó előtt. Valóban berúgta, és én ezzel egy időben lendültem egy lépést jobbra, majd vetettem rá magam az elforduló alakra, Bal karommal magamhoz szorítva, jobb kezemmel az arcára nyomva a kendőt. Clarice egy kicsit ficánkolt, végül elejtette a Magnumot, és összecsuklott, ahogy vártam. Óvatosan ereszkedtem le vele, és finoman csúsztattam a padlóra, meg ne sérüljön. Ekkor viszont váratlan dolog történt. A szemei fennakadtak, én pedig értetlenül meredtem rá. Hogyhogy elájult? Nem adagoltam túl, sőt, egy óra múlva már elmúlik az átmeneti bénulás, mi történt? Végigfuttattam magamban a lehetőségeket, majd egyetlen következtetés maradt: Clarice Starling első harmadban lévő kismama, akinek ez az adag is túl sok volt...
Felnyaláboltam, és felvittem az emeleti hálóba, óvatosan lefektettem az ágyba. Most egészen védtelen volt, és nem tudott volna védekezni, ha úgy gondolom, elvennék tőle bármit is. Levettem róla ruháit, és újra csak a fehérneműje volt rajta, mint amikor kivettem belőle anno a golyót. Átfutott rajtam, hogy mennyire másként is lehetnének a dolgok, de ugyanakkor Alice arca tolakodott az emlékeimbe, és úgy döntöttem, nem árulom el azt a nőt, akitől új életet kaptam. A takaró alatt talált hálóinget nagy nehezen feladtam Clarice-re, és betakartam.
– Bárcsak éber lenne, mert nagyon sokat mesélhetnék most önnek – mondtam, de semmi reakció nem jött. Megnéztem a pulzusát, rendben volt, de amíg fel nem sóhajtott, és a fejét meg nem fogta, nem mertem magára hagyni.
– Isten önnel, Clarice – mondtam végül, és elhagytam a házát, mielőtt túl gyorsan magához térne, a nyakamba uszítva minden kollégáját.
Miután visszatértem a saját itteni otthonomba, nekiültem megírni a részére szóló levelet, amit másnap a postán időzítve óhajtottam feladni, végül a számítógép elé ültem, és lerendeltem magamnak a repülőjegyet hazafelé.

***

Pontosan tíz napig voltam távol, lerendezni a függő ügyeimet, és boldog szívvel tértem haza. Hannah ma volt várható a reptéren, így az elé küldött Pierrel együtt vártam. Ahogy feltűnt, egyből észrevettem leszegett fejéből, valami gond van. Mikor felnézett, és meglátott, rohanni kezdett felém, és a karjaimba vetette magát. Hosszú, barna hajának levendula illata volt, és ahogy öleltem, fájón szúrt belém, mennyi csodát vagyok kénytelen itt hagyni.
– Apa, baj van! – suttogta, miközben elengedett. – Anya teljesen kifordult magából, szétvágta a festményt a dolgozószobádban, és üvöltözött, és a doktor nyugtatót adott neki! Mi történt?
Megütközve hallgattam, miközben megfogtam a kezét, és Pierre nyomában a kocsi felé indultunk.
– Nem tudom, kicsim, de, hogy került anyád a dolgozószobába?
Hannah szipogott, miközben beültünk a limuzin hátsó ülésére.
– Az én hibám, mert meg akartam keresni a levelet, amit azt hittem, hogy hagysz majd, de anya meglátta a festményt, és kiborogatta a fiókokat. Mindet kiborította, és olyan furán viselkedett, a képeket nézte, és nem hallotta, hogy szólítgatom, így elszaladtam. Aztán Martha kései közül elvette a legnagyobbat, és szétvágta a festményt, aztán úgy üvöltött, hogy azt hittem... – A lányom zokogni kezdett, és alig bírta folytatni a beszámolót. – Azt hittem... Megölte magát... Apa, miattam van, az én hibám! Nem lett volna szabad oda mennem, mikor nem is adtál engedélyt rá.
Magamhoz öleltem szegényt, és megsimogattam a fejét.
– Te nem tehetsz semmiről, Hannah. Én voltam olyan ostoba, hogy nem tudtam elengedni az emlékeimet. – Innentől kezdve nem tudtam, mi vár otthon rám, de hogy nem lesz kellemes abban egészen biztos voltam.

A kúriába lépve feltűnt a zongoraszó. Épp csak lehetett hallani, tehát valószínűleg Alice ült mellette, mert a házban mindössze két helyen állt ez a hangszer. Az egyik itt a földszinti hallban, a másik a dolgozószobámban. Szép kilátások – sóhajtottam, és Hannah-t Marthához küldtem. A lépcsőkön kényelmesen ballagtam fel, és követtem a zene hangját. Az ajtó nyitva volt, megálltam előtte, de nem leptem be. A falon farkasszemet néztem a tönkretett portéval, és az ajkamba haraptam. Alice sosem volt erőszakos hajlamú, de a kép maradványait elnézve most szerencsésnek tartottam magam, amiért nem voltam a közelében. Végül beléptem az ajtón. A nejem háttal ült nekem, és ahogy láttam, nem hevert körülötte semmi, ami élet kioltására alkalmas lett volna. Valami ismeretlen dallamot játszott, egészen magába feledkezve. Eszembe jutott, mikor először halottam játszani, és elfacsarodott a lelkem. Mit gondolhat most? Erőt vettem magamon, és közelebb léptem hozzá.

– Alice? – Ujjai félreütötték a billentyűket, a kezei lehulltak az ölébe. Láttam, ahogy megemelkedik a válla, amint levegőt vesz, és végül felém fordult. A szemei alatt sötét karikák húzódtak, az arca beesett volt, zöld szemei pedig meglepően furcsán csillantak meg.
– Visszajöttél? – kérdezte fakó hangon, mintha érdektelen lenne számára, itt vagyok-e, vagy máshol.
– Mintha azt mondtam volna, elintézem a függőben lévő ügyeimet, és hazajövök.
Alice villámgyorsan állt föl a padról, lekapta a zongora tetején lévő egyik tollrajzot, ami épp Clarice-t ábrázolta anyaszült meztelen, és azt maga előtt tartva rontott felém.
– Ez volt a függőben lévő ügyed? Ez a nő? Miért? Miért teszed ezt velem? Amióta csak ismersz, hülyét csináltál belőlem? Eric, én ezt nem tudom sem megérteni, sem elfogadni...
– Drágám, legalább egy percet adj, hogy elmondjam, ki ez a nő, és miért járt ennyit a fejemben.
– Én nem akarok hallani semmit, értettél? Hazudtál nekem, megcsaltál, és mindent megaláztál ezzel a nővel, ami az életünk volt. Képes voltál róla elnevezni a mi gyerekünket? Hogy tehetted ezt velem? – Hozzám vágta a rajzot, és el akart rohanni mellettem, de elkaptam a karját, és magamhoz rántottam. Sokkal gyöngébb volt nálam, így nem volt nehéz az ölelésembe szorítva várni, amíg nem akar szabadulni, és csak annyit mozgott, ahogy a zokogás rázta.

– Soha, soha nem csaltalak meg sem vele, sem mással. Szeretlek, ahogy még soha mást. Mindent megadtál nekem, én pedig nem voltam érte eléggé hálás. Ezért a bocsánatod kérem, és azért is, hogy nem voltam képes elengedni az emlékeimet, de másért nem. Mert sosem aláztalak meg azzal, hogy más nővel legyek, miközben te és a családom itt vagytok nekem. Megértem, ha most gyűlölsz...
– Az Isten verjen meg, nem gyűlöllek! – vágott közbe. – Épp ezért fáj nekem ez ennyire! Ne haragudj, de azt hiszem szükségem van egy kis időre, amíg ezt el tudom neked nézni.
– Alice, sajnos, nekem nincs időm. – Újra sírni kezdett, de most végre visszaölelt. Ennek ellenére tudtam, megtört benne valami, és talán soha többé nem élvezem majd a feltétlen bizalmát.

A következő hetekben minden időmet velük töltöttem, és azzal, hogy mind Alice, mind a gyerekek számára bizonyos időközökben kézbesítendő leveleket írjak. Azt akartam, hogy tovább tudjanak lépni, és tudják, mennyire szerettem őket. Nehéz volt papírra vetnem minden gondolatomat, miközben csak egy-egy szomorú pillantás volt kettőnk közt a kommunikáció. Aztán a nejem egy este úgy döntött, megbocsát, és visszatért a hitvesi ágyba. Túl gyorsan múlt az idő. Hamarosan megtudtuk, hogy fiunk fog születni, én pedig napról napra gyengébb voltam, és a gyerekek előtt sem titkolózhattam tovább. Szépen elmondtam nekik, lassan el kell mennem, és az ő feladatuk lesz az anyjukat helyettem is szeretni. Hannah és Emma szomorúan bólogattak, Clarice-nek pedig úgy véltem, nem kell erről tudnia. Minden éjjel úgy aludtam el, hogy Alice-t magamhoz öleltem, és reggel, mikor felébredtem, az ő karja volt az első, amit megéreztem. Csak egyszer történt meg, hogy hamarabb mentem aludni, amíg ő a gyerekekkel volt, mert rendkívül fáradt voltam aznap, és így este is...

Utószó

Így ért véget Hannibal Lecter igen különleges élete, az én folytatásom szerint. A csillagozott rész arra a házra utal, ahol Alice és Clarice később találkoznak. Remélem, ami olvasta, elégedett volt vele. Köszönöm mindenkinek a figyelmet, és a biztató kritikákat, amelyek túllendítettek egy komoly holtponton is.

Az utolsó ajándék

Alice kétségbeesve nézte, ahogy a szekrény előtt áll, és pakol a széken kinyitott bőröndbe. Szívébe jeges félelem markolt, nem tudta, mi lesz most. Mégis, hova megy?
– Eric, el akarsz hagyni? – A férje meglepve nézett rá, aztán észbe kapott, és két hosszú lépéssel előtte termett. Magához ölelte, így érezte a lány enyhe remegését.
– Drágám, vannak függőben lévő ügyeim, amikről gondoskodnom kell. Két hét múlva itthon vagyok, de az is lehet, hogy sokkal hamarabb.
– Hova kell menned? – Eric egy kicsit eltolta magától, és a szemébe nézett.
– Egyszer azt mondtad nekem, mindig, fenntartások nélkül bízni fogsz bennem. Most sem kérek többet. – Alice torkát a sírás fojtogatta, így nem tudta azt mondani, amit gondolt: akkor nem volt halálos beteg.
Tétlenül nézte, ahogy a doktor elmegy otthonról, és még a gyerekektől sem búcsúzott el, akik otthon voltak.
– Anya, hova ment Apa? – kérdezte Emma, és szürkéskék szemeit kíváncsian emelte anyjára.
– Nos, el kell intéznie néhány nagyon fontos dolgot.
– Remélem, hamar hazajön.
– Én is, kicsim.
Hannah csak a hétvégén szembesült szeretett édesapja „eltűnésével” és meglehetősen neheztelt rá, amiért egy sort sem hagyott neki. Este meglepte Alice-t, aki a szobája magányában pityergett.
– Anya, hol van apa? – kérdezte ingerülten, és az asszony elé állt.
– Nem tudom, szívem, nekem sem mondta meg. – A kislány dühösen kifújta a levegőt, és az orra alá dugott egy kulcscsomót.
– Gyere velem, biztos hagyott valami levelet. Mindig elrejt egy kis üzenetet, ez a mi titkunk.
Alice követte Hannah-t, aki út közben elmesélte, milyen alaposan átfésülte a házat, és már csak egy szoba maradt. A nő megdöbbenve állt meg Eric lezárt birodalma előtt.
– Neked ide van kulcsod? – kérdezte meglepetten, mire a lánya cinkosan rávigyorgott.
– Nem apától kaptam. – Alice inkább nem is gondolt bele, honnan szerezte, követte a gyereket a kinyíló ajtón keresztül. Hannah lámpát oltott, és az anyjában szó szerint megállt az ütő. Azzal a képpel nézett farkasszemet, ami a torinói bérelt házban is a falon lógott. Hirtelen kellemetlen érzés kerítette hatalmába, és habár nem volt erre példa, most kirángatta a fiókokat, és a földre borította őket. Hannah szemrehányóan nézett rá.
– Anya, tönkreteszel mindent. Apa nem oda teszi a leveleket.
Alice azonban meg sem hallotta, csak a földre került rajzokat nézte, amik mind ugyanazt a nőt ábrázolták, akit a falon lévő festmény is.
Egyik sem volt ledátumozva, így nem tudhatta, mikor rajzolta őket a férje. Sorra kihúzta a könyves szekrény alatti összes fiókot, és mindet átnézte, észre sem véve, Hannah mikor hagyta magára. Mintegy ötven ceruza, toll és akvarell képet talált arról a nőről, némelyik igen felkavaró volt. A kezeibe temette arcát, és mély levegőket vett, hogy ne legyen rosszul. Eric a szeretőjéhez ment, és ki tudja, talán az elmúlt évek alatt mindig is látogatta őt. Felfordult a gyomra, és rohant az első mosdóhoz, majd miután megkönnyebbült, zokogva borult a lehajtott csészetetőre. Megcsalta, becsapta éveken át, és semmibe vette. Azt hitte, boldog vele, és erre rá kell jönnie, hogy hazugságban élt mindeddig. Elöntötte a harag és a düh, felkelt, lerohant a konyhába, és kivette a legnagyobb kést Martha gyűjteményéből, majd visszaszaladt vele a szobába, és az asztalt a falhoz tolta. Felmászott rá, a késsel pedig belecsapott a vászonba, és őrjöngve összeszabdalta. Ahogy szétfeslett az anyag, a lehajló részen valami írást vett észre. Lehajolt, és lenyiszálta a fecnit, majd maga felé fordította, és ahogy elolvasta, úgy üvöltött fel, hogy Martha azonnal lélekszakadva kereste meg. A látvány döbbenetes volt: Alice az íróasztalon zokogott, kezében a nagy késsel, előtte a szétvágott festmény, amiből egy darabot szorongatott. Óvatosan közelítette meg, nehogy valami butaságot csináljon a lány.
– Asszonyom... Mi történt? – Alice ránézett, és felé mutatta a kivágott darabot.
– Erről a szukáról nevezte el a kicsi lányunkat! A szeretőjéről! Nézz csak szét, Martha! Rólunk sehol semmi, csak ez a nő, csak őt rajzolta mindig. – Alice újra hisztérikusan zokogni kezdett, amire már Nora is bedugta a fejét az ajtón. Marta intett, hogy hívjon segítséget, a nevelőnő pedig azonnal sarkon fordult. Végül baj nélkül ki tudták venni a kezéből a kést, és miután a kiérkező háziorvos leszedálta, a birtok intézője átvitte a szobájába.
– Nem lennék Monsieur Soares helyében, ha hazajön – mondta később Marthanak, aki már más miatt aggódott.
– Asszonyom várandós, és még nagyon az elején van. Ugye nem lesz baj? – Az orvos megvakarta az állát, mielőtt felelt.
– Nem tudom, mire számíthatnak, de jobb felkészülni a legrosszabbra. Legyen készenlétben a mentők száma, ha beindul a vetélés. – Martha bólintott, átvette a nyugtatókat, és kikísérte az orvost. Most kivételesen azt remélte, sose jön haza a doktor.

***

Alice átható tekintettel nézte Starlingot, és pontosan látta rajta, amire kíváncsi volt.
– Akkor magához jött, igaz? – A nő erőtlenül bólintott.
– Az a gyerek tőle van? – Alice hangja elcsuklott, Clarice pedig elsírta magát, és ránézett.
– Nem tudom, higgye el, nem tudom. Nem emlékszem arra, mi történt, mert elkábított valamivel, csak ködös képek rémlenek fel arról az éjszakáról.
Alice pózt váltott az ágyban, és most az oldalára feküdve nézte.
– Azt mondta nekem, nem történt semmi maguk közt, soha. Csak azért vállaltam ezt az utat, mert az ön szájából is hallani akartam ugyanezt, de a válasza, enyhén szólva, semmire nem elég. Kérem, távozzon. Martha átadja önnek az örökségét, és remélem, soha többé nem keresztezik egymást útjaink.
Starling felállt, és elhagyta a szobát. Úgy érzete, mintha agyonverték volna. A házvezetőnő lent átadta a mappákat, és egy jókora, átkötözött dobozt is. Alig várta, hogy eljusson a kocsiig, és bepakolhasson, majd mikor beült, zokogva borult a volánra. Jó időbe telt, mire össze tudta magát szedni, és elfordította slusszkulcsot. Ma érdekes módon elmaradt az ebéd, de valószínűleg Alice mihamarabb túl akart lenni ezen a beszélgetésen. Hazaérve nem pakolt ki, hanem megmelegítette a tegnap főzött ételt, és miután jóllakott, csak akkor látott neki öröksége behordásának. Az emeletre vitt fel mindent, és az ágyra tette fel a mappákat. Rengeteg rajzot talált benne önmagáról, sokkal többet, mint az Alice által említett ötven darabot. Valószínűleg Lecternek volt még rejtett zuga, ahol a többi alkotást találta. Meglepve fedezte fel azokat a rajzokat, amik meztelen, álmában ábrázolták. Kirázta a hideg, mikor eszébe jutott, mikor látta így a doktor, és hogy a neje ezekhez is hozzáfért. Olyan mértékű szégyen öntötte el, amit eddig nem tapasztalt. Most döbbent rá, nem csak a saját, és a gyermek életét rontotta el, de a doktoréba is akaratlanul belerondított. Alice igazán nem érdemelte, hogy így elbánjanak vele.

Utoljára a dobozt nyitotta fel. Egy kisebb mappában az egyik Genfi bankban, a nevére elhelyezett egymillió fontos betétről szóló szerződés lapult, ő pedig majdnem kiejtette a kezéből, mikor rájött az összeg nagyságára. Ezen kívül még rengeteg papír, mind- mind olyan hozzáférésekről, amikkel Lecter bármikor le tudta akár a mobilját is nyomozni, hogy hol van, merre jár, sőt, a hívásait is lehallgathatta, bármikor. A nő most már tudta, honnan voltak mindig pontos infói róla. Teljesen kimerülve pakolt össze, és örült, hogy David hazaüzent, még egy napot távol lesz. Clarice éjjel újra álmodta azt a napot, mikor a doktor megjelent.

Ahogy a konyha ajtaját berúgta, jobb kezes lévén azonnal balra fordult és lépett, vesztére. A következő pillanatban hátulról egy erős kar szorította le, és az arcára nyomtak valami nagyon erős illatú rongyot. Egy pillanat alatt elzsibbadt minden tagja, és a következő percben elájult. Felrémlett előtte a szoba, és ahogy a doktor ül az ágy szélén. Beszél hozzá, de nem hallja a szavait, aztán szájon csókolja, de mintha az nem is itt történne, végül érzi, ahogy levetkőzteti, és ujjait végighúzza a bőrén. Mintha el lenne kábítva, olyan az egész, visszaölel, és csókol, mit sem törődve a férjével, aki most távol van. Valahogy nem számít semmi, csak a jelen.
Zihálva ébred fel, szinte érzi magán Lecter érintését, és nem tud szabadulni a gondolattól, hogy is engedhetett neki...

A hosszú éjszaka után melegítőben és pólóban ül reggel az asztalnál, és kávét kortyolgatva a friss National Tattler-t olvassa, mikor megszólal a csengő. Felkel, és az ajtóhoz meg, ami előtt egy postás áll.
– Jó reggelt asszonyom, csodás hogy itthon van! Késleltetett küldeménye érkezett.
– Tessék? – A nő csodálkozva firkantja alá az átvételi elismervényt, majd átveszi a borítékot.
– Fél éve várja, hogy kikézbesítsük. Viszlát, és további szép napot! – A fickó egy perccel később már tovább is hajt, Clarice kezében pedig remeg a boríték: a címzésből felismeri, ki írt neki.
Végül erőt vesz magán, és visszamegy a konyhába, magához vesz egy kést, és azzal nyitja meg a barna papírt. A betűk először összefolynak a szeme előtt, így pislog egy párat, majd leül, és olvasni kezd:

„Kedves Clarice!

Mikor kézbesítik ezt a levelet, én már minden bizonnyal nem leszek az élők körében, legalábbis az orvosaim szerint. Legutóbbi találkozásunkkor el szerettem volna búcsúzni öntől, de a szervezete nem épp úgy reagált a kis bénító szeremre, ahogy vártam, ez minden bizonnyal a korai terhességének köszönhető.„

Clarice levegő után kapott, mert érezte, ahogy megfordul vele a konyha, és kirázza a hideg. Davidé a baba! Már terhes volt, mikor Lecter itt járt! Megkönnyebbülés öltötte el, és potyogni kezdtek a könnyei. Majdnem tíz percébe telt, mire folytatni tudta az olvasást.

„Eredetileg csak azt szerettem volna, ha nem telefonál azonnal a főnökeinek, és én hazatérhetek szeretett családomhoz. El akartam mondani, hogy az elmúlt években csodálatos életem volt, és nagyon hálás vagyok ezért Alice-nek, aki mindent megadott nekem, amit csak egy férfi kívánhat. Megkérem, hogy ha találkoznak, legyen vele kíméletes, mert bár erős asszony, a gyász valószínűleg őt sem fogja megkímélni. Nyitottam önnek egy számlát, ami lehetővé teszi, hogy bármikor, bárhol újra kezdje az életét, ha úgy alakul. Akár Daviddel együtt, ha úgy tetszik. Remélem, az a fickó szereti magát, és mindent megad önnek, ahogyan én is próbálok mindent megadni a feleségemnek.
Gratulálok a gyermekáldáshoz, teljék oly sok öröme a kicsiben, mint amennyi nekem is megadatott.
Üdvözlettel:
Hannibal Lecter

A nő megkönnyebbülve, és boldogan zokogott, mikor David hazaért. A férfi aggódva dobta el szerszámos ládáját, és berobogott a konyhába.
– Clar, mi történt, mi a baj? – Clarice megpróbálta feltűnésmentesen eltenni a levelet, de David kitépte a kezéből, és átfutotta. Az arc színe először vörösre, majd sápadtra változott, ahogy összerakta magában a levél tartalmát, és az elmúlt hónapok történéseit.
– Itt járt, és te nem szóltál nekem róla? Ezért kellett levennem a konyhaajtót, igaz? Mégis, mi a fene történt, amíg nem voltam itthon? – A neje szipogott, de halvány mosolyt küldött felé.
– Semmi, Dave! Nem történt a világon semmi, csak hallucináltam...
– És azt hitted, tőle van a kicsi? – Arcán úgy váltakoztak az érzelmek, mint ahogy a tenger hullámzik. Clarice bólintott.
– Nekem, most el kell mennem, egy kis friss levegőt szívni – mondta David, és elhagyta a házat. Starling elővette a mobilját, és Ardelia számát kereste elő. Egy perc múlva kicsöngött a barátnője telefonja, és a második csörgésre fel is kapta.

Clarice két órával később a fotelban ült, és egy főzős műsort nézett, mikor a párja hazaért egy hatalmas csokor vörös rózsával. Bűnbánóan leguggolt mellé, és a szemébe nézett.
– Ne haragudj, amiért kiakadtam. Még jó, hogy nem ölt meg, azt soha nem tudtam volna elfogadni, akkor még mindig inkább, hogy egyszer... – Clarice mosolyogva félbeszakította.
– De nem volt egyszer sem. Nem hazudott Alice-nek, hűséges volt hozzá. Dav, nagyon szeretlek!
– Én is, kicsim! – A virág a nő ölébe került, és megcsókolták egymást.

~'~

Alice Soares csütörtökön este ért vissza a birtokra, és másnap ő is kézhez kapta a maga levelét. Eric dolgozószobájába ment vele, és leült a bársony kárpitozású székre. Egy ideig nézegette a borítékot, majd kihúzta a fiókot, és kivette belőle a papírvágó kést. Ahogy kihúzta a levelet, elfacsarodott a szíve, mert úgy érezte, ez az utolsó levél, amit Eric neki írt.

„Drága életem!

Nehezen találok szavakat, mert sajna még mindig a legutóbbi vitánk hatása alatt vagyok. Nem érdekel, amiért szétszabdaltad azt a képet, és a szívem mélyén örülök neki, amiért féltékeny vagy, de hidd el, nincs rá okod. Soha nem csaltalak meg, és Clarice egy pontján nagyon fontos része volt az életemnek, de ma már nyugodtan kijelenthetem, sosem volt olyan fontos, mint te lettél. Te visszaadtál nekem valamit, amit elvett tőlem a háború, és a sors, és ezért mérhetetlenül hálás vagyok neked.
Bárcsak több időm lenne bebizonyítani, mennyire szeretlek, és bár tudnád, milyen nehéz arra gondolnom, hogy magadra hagylak. Szeretném, ha nagyon vigyáznál a gyerekeinkre, és persze magadra is, és kérlek, a kedvemért tedd meg, hogy nem fogsz magadba zárkózni. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy „utánam temetkezz”. Nem azt kérem, hogy azonnal menj újra férjhez, csak annyit, ne mindig én legyek az, akit előre helyezel.
Milliószor is leírhatnám még, de akkor se tudnám jobban kifejezni: szeretlek, és köszönöm neked a csodálatos évtizedet, amit mellettem töltöttél. Köszönöm, hogy boldoggá tettél, és szerettél. Áldjon meg milliószor az ég, egyetlenem!
Szeretlek! „Eric”

Alice kezéből kiesett a levél, mert megcsörrent a telefon. Közömbösen vette fel a kagylót, és majdnem letette, mikor meghallotta, ki keresi.
– Mrs.Lecter, el kell mondanom valamit! A doktor nem csalta meg magát! Nem bántott, és már állapotos voltam, mikor itt járt. Beszkenneltem a levelét, elméletileg hamarosan megérkezik faxon.
Ahogy kimondta, a fax valóban sípolni kezdett, Alice pedig az előtűnő papírért nyúlt, és maga elé tette.
– Köszönöm, Clarice.
– Viszlát! – A vonal megszakadt, ő pedig elolvasta Eric levelét, és könnyek szöktek a szemébe. Most boldog volt, amiért „szemet hunyt az árulás” fölött, míg meg sem történt. Mindkét nő boldog, felszabadult lélekkel indult tovább a maga útján, ami várhatóan soha többé nem keresztezi egymásét.

Gyógyulás

Alice három nappal később újra otthon volt, a hirtelen kiüresedett szobában. Üveges tekintettel bámult arra a pontra, ahol a bababútorok álltak. Már nem tudott sírni, a könnyei elapadtak két átzokogott nap után, és most csak nagyon szomorú volt, és nagyon egyedül érezte magát.
Eric gondterhelten nézte, ahogy este csak tologatta az ételt a tányéron, és egy falatot sem evett belőle, majd mikor Martha leszedte előlük az asztalt, a felesége keze után nyúlt, és enyhén megszorította. Legalább nem rántotta el, ennek azért örült.
– Alice, kérlek nézz rám – mondta, de nem érkezett reakció. Clifford szerint vigyáznia kellett rá, mert félő volt, hogy a trauma miatt nagyon könnyen bedarálja a lányt a szülés utáni depresszió. Martha kikészítette a tablettákat, amik a tejelválasztást akadályozták meg, és elé tette őket a pohár vízzel együtt. Alice elhúzta a kezét férjééből, és bevette a bogyókat, majd felállt, és szó nélkül a szobába ment. Eric gondterhelten dörzsölte meg a homlokát, és a házvezetőnőre nézett.
– Martha, mit tehetnék? – Az asszony meglepve nézett rá, sosem gondolta, hogy az Úr épp tőle kér majd tanácsot.
– Csak szeresse nagyon, uram. Ezen csak az idő fog segíteni.
Marthának igaza lett, Alice a hat héttel későbbi kontrollon az orvosnál ülve eszmélt fel először.
– Tudnia kell, Mrs. Soares, hogy a kislány beteg volt. Valami ismeretlen genetikai anomália lépett fel, és emiatt már órákkal a szülés kezdete előtt elhalt. A természet szelektál, kérem, higgye el, mindannyiuknak így a legjobb.
A lány meglepve emelte fel szemeit az orvosra.
– Nem a mi hibánk volt? Nem miattam történt? – kérdezte elcsukló hangon, az orvos pedig megrázta a fejét.
– Nem, emiatt senki nem hibáztatható.
Az orvos látta, ahogy a lány vállai szabályosan megemelkednek, ahogy legördült róla a felelősség terhe.
– Egy évig nem ajánlom, hogy újra próbálkozzanak, annyi idő alatt regenerálódik a szervezete. Írjak fel valami fogamzásgátlót?
Alice bólintott. Egyelőre úgy érezte soha többé nem akar gyereket vállalni, és megrémült, mikor az orvos engedélyezte a házasélet gyakorlását. Ő erre még nem volt kész! És Eric, ő megértő lesz továbbra is? Amíg visszaért a lakásba, ezen járt az esze. Meddig fog várni? Martha elvitte a receptet, ő pedig a fiókjába tette később a háromhavi adag gyógyszert. Most meglehetősen mélyről kellett magát összeszednie.
Eric délután hazaugrott, de csak átöltözött, és rendbe szedte magát, miközben szórakozottan megkérdezte tőle, mi volt az orvosnál. Fel sem tűnt neki, hogy a neje összevont szemöldökkel figyeli, ahogy az sem: nem válaszolt. Amikor elhagyta a házat, nem a labor felé indult el, és Martha a konyhából azonnal bement hozzá.
– Asszonyom, az Úr sokáig marad el?
– Nem tudom, Martha. Ma az orvos azt mondta, újra élhetünk házaséletet, de ahogy elnézem, Eric lerendezi máshol ez irányú szükségleteit.
Szép arcát harag futotta át, és szíve szerint a falhoz vágott volna pár vázát. Órákkal később a kádban elmerülve aztán rájött, mennyire nem meglepő, ha a férje más karában kötött ki. Fél éve nem is nyúlt hozzá, mégis mit várt? Akkor este aludt el úgy először, hogy nem várta meg Ericet. Nem is sejtette, a doktor épp a költözést intézi, és az ingatlanosokkal tárgyal, különféle lakásokat nézegetve. Firenzét és Rómát tartotta ideális lakhelynek, de alig pár ház felelt meg az ízlésének, és jó lett volna Alice-t is bevonni a válogatásba. Most rémlett fel, nem is válaszolt neki, mikor megkérdezte a vizitről. Úgy gondolta, ideje venni neki valamit, így elindult, hogy megtalálja a megfelelő ajándékot számára. Az első lépés lesz ez most, amivel elkezdi jóvátenni a bűneit felé, és őszintén sajnálta, amiért Alice már elvonult, mire visszaért.
***
Másnap reggel kávé illata lengte be a szobát, és Alice meglepve nyitotta ki a szemét. Eric mellette ült az ágy szélén, és mosolygott rá.
– Jó reggelt, drágám! Remélem jól aludtál, mert ma szombat van, és nem kell bemennem a laborba. Mit szólnál egy kis sétához? De, először is, szeretném, ha ezt kibontanád. – Átnyújtott egy hosszúkás díszdobozt, Alice pedig felült az ágyban, és elvette. A belsejében egy pár smaragd függő, és egy hozzá illő lánc lapult, Eric pedig elégedetten nézte a neje meglepett arcát.
– Csodálatosak! Köszönöm! – Egy pillanatig gondolkodott, majd a férfi arcához hajolt, és egy puszit lehelt volna rá, de Eric egy kicsit elfordult, és az ajkaik összeértek. A lány hátrahőkölt, ő pedig szomorúan ránézett.
– Hiányzol, Alice – mondta komoran, végül felállt az ágyról, és kiment a szobából. A nő még hallotta, ahogy becsukódik a bejárati ajtó, de nem merte közel engedni őt újra magához, amíg nem kezdi el szedni a fogamzásgátlót. Mintegy kérésre, még aznap megjött a vérzése, ő pedig rettegett attól a gondolattól, nem késett-e el már így is. Eric ezután kerülte a vele való találkozást, ami nagyon kellemetlen volt mindannyiuk számára. Késő este jött haza, és kora reggel ment el, napközben pedig ki volt kapcsolva a telefonja, a házból pedig nem lehetett felhívni csak úgy a labort. Alice az utolsó napon vette a kabátját, és elindult a városba. Nem sokáig akart mászkálni, az első utazási irodába bement, és a lényegre tért. Innen a közelben található fehérneműboltba indult, végül elégedetten tért haza, és ahogy letette a kabátot, egy kis izgalom költözött a lelkébe. A boltból hozott dolgait bevitte a szekrényébe, majd elővette az utazási irodából hozott ajándékot, és Marthához ment, a konyhába.
– Meglepetés! – Kiáltotta, és az asszony megütközve nézett rá, mikor megfordult, majd a repülőjegyre esett a tekintete.
– Asszonyom, elutazik? – Alice elmosolyodott.
– Nem, maga fog utazni. De most azonnal pakolnia kell, mert hatkor indul a gépe Rómába. – A nő szemét elfutották a könnyek, ugyanis a testvére, és azok gyerekei, mind Rómában éltek. – Kap két hét fizetett szabadságot, de ha kevés, csak telefonáljon bátran, vagy tudja mit, adja meg Juliana számát, és majd én felhívom, körbelátogatta-e a rokonait.
– Köszönöm, asszonyom! Akkor, én most megyek, és pakolok. De mi lesz a vacsorával? – Alice magabiztosan elmosolyodott.
– Amiatt ne aggódjon!
Martha tehát elvonult pakolni, ő pedig elővette a telefonkönyvet, és végignézte, melyik étteremből vállalnak házhoz szállítást. Végül is, nem olyan nagy tudomány kell megmelegíteni a kész vacsorát!
A házvezetőnő egy óra múlva már el is ment, ő pedig felhívta az éttermet, és rendelt. A futár két órával később csöngetett be, így az este hátralévő részeiben már csak magára kellett gondolnia. Hajat mosott, megfürdött, és egy törölközőt maga köré csavarva kiteregette az ágyra mind az új, mind a meglévő fehérneműit. Egyesével választotta ki azokat, amiket nem talált elég jónak, és utoljára a friss szerzemény helyett a legkedvesebb darabjait választotta: fehér alapon rózsaszín szalagokkal díszített, finom csipkéből készültek, és remélte, jól fog állni rajta. A szoba sarkában álló tükréhez lépett, és nagy levegőt véve nézett bele. A hasa majdnem teljesen visszahúzódott már, most olyan látványt nyújtott, mint egy jóllakott óvodás. Megcsóválta a fejét, és a szekrényéhez ment, ahol egy dobozban rengeteg aromagyertya várt arra, hogy felhasználják. Most egyesével elővette, és az éjjeliszekrényekre pakolta őket, majd gyufával lángra lobbantott egyet, és azzal a többit is meggyújtotta. Mielőtt Eric szekrényéhez ment volna, leoltotta a lámpát, úgy folytatta tovább a munkáját, végül mikor kész volt, letette a kezében lévő szálat a többi közé.
– Micsoda fogadtatás – Eric hangjára megfordult, és egy kicsit zavarba jött.
– Későbbre vártalak, nem tudtam felöltözni. – A férje most ért elé, és egy lépésre tőle végignézte, sőt, inkább jól megbámulta.
– Tökéletesen elég ennyi ruha rajtad. – A hangja rekedten csengett, de nem mert hozzá közelebb lépni.
– Szeretsz még? – kérdezte meglepetésére a lány.
– Mindennél jobban, drágám – válaszolt, és várt, ami egyre nehezebb volt neki. Legszívesebben lecsókolta volna azt a szép, ám fölösleges kis anyagot róla, de nem mert elriasztani megint. Alice ekkor hozzá lépett, és puha kezével megsimította az arcát.
– Biztos vagy benne? – kérdezte, de válasz helyett a lány egy kicsit magához húzta.
Igazából már elfelejtette, milyen volt, mikor Eric így csókolta. A babával minden intimitás lenullázódott köztük, és most mintha visszatért volna belé az élet, olyan érzése volt. Minden apró csók, és érintés egyre jobban tüzelte benne a vágyakozást, egészen, amíg már remegett minden porcikájában. A férje most nagyon gyengéd volt, és egy pillanatra sem érzett fájdalmat, viszont az agyát elborította valami gyönyörből származó köd, és elvesztette a fejét. Szinte hihetetlen volt az, amit most tapasztalt, egészen, míg nem bírta tovább, és elfolyósodott körülötte a világ.
Mikor kezdett visszatérni, Eric szürkéskék szemei voltak az elsők, amit meglátott. Még érezte magában, és mikor megcsókolta, újabb gyönyörhullám futott rajta végig.
– Nem bírom már sokáig – nyögte az ajkai közé, és Alice-nek eszébe jutott, mitől tart most a párja.
– Szedek fogamzásgátlót, hat napja – súgta vissza, és érzete, ahogy a férje átkarolja, majd megemeli, és mélyebbre tör benne. A harmadik lökés után Alice megfeszült, és egyszerűen beleájult a gyönyörbe. Erik csak egy kicsit később követte, és egész testben remegve kapkodott levegő után, miközben arra gondolt, mennyivel jobb ez, mint mikor zokogott alatta a lány, pedig most sem fogta magát igazán vissza. Ebben a pillanatban senkivel nem cserélt volna a nagy világon, és szinte tökéletesnek érezte az életét.
Attól a naptól kezdve, mintha megváltoztak volna. Eric rengeteg apró ajándékkal halmozta el, Alice pedig újra várta, hogy vele legyen, de most nem a félelemtől, hanem a vágyakozástól remegett. Az együtt töltött órák, egymásba feledkezve, új köteléket hozott létre köztük, és a lány úgy érzete, mértéktelenül beteljesedett az élete.
Amint Eric megbízása lejárt, elköltöztek Genfből, mégpedig Franciaországba, a Salle de Corpuyran-tól néhány kilométerre fekvő régi birtokra. A doktor már nem féltette kedvesét, és a nagy kúriában bőven elfértek, sőt a külön dolgozószobát is megengedhette magának. Legjobban ez zavarta Genfben, a piciny ház, ahol lakni kényszerült a tervei miatt. Itt még akár vadászhatott volna is, de legtöbbször csak a festőállványt és a rajzeszközeit pakolta fel, és ment el egy kis rajzolgatásra a környéken. Alice-re hirtelen tört rá a baba utáni vágyakozás, mintha egy sarokból ráugrott volna, olyan meglepően, a semmiből. Este a férje karjai közt kicsit félve tette fel a nagy kérdést:
– Eric, ellenedre lenne, ha abbahagynám a fogamzásgátló szedését? – A doktor szíve nagyot dobbant, Alice végre felépült lélekben.
– Drágám, én csak arra vártam, mikor magadtól akarod elhagyni a tablettát. Örömmel fogadnám a kis jövevényt. – A lány szemét szúrták a feltörő könnynek, de nem akart arra gondolni, mi történt az első babával. Ő beteg volt, és most minden másként lesz. Minden!
Meglepően gyorsan újra állapotos lett, amit nem is vett észre, viszont Eric nem kis meglepetésére egy reggel a konyhában találta, miközben jóízűen lapátolta befelé a Bolognai spagettit. Ez az ő vegetáriánus neje?! Eléggé kerek szemekkel nézhette, mert Alice kissé elszégyellve tette le a fakanalat, és gyorsan megtörölte a száját.
– Nem tudtam nem enni belőle, olyan erősen ráéheztem, hogy az szinte fájt.
A férje elmosolyodott, majd elment a városba. Négy terhességi tesztet hozott, és mind pozitív lett. A boldogságuk határtalan volt, habár a következő hónapokat végig aggódták mindketten. Alice az újabb elhalástól félt, Eric pedig attól, nehogy beinduljon a szülés, mert a lány most nemhogy elutasította volna, egyszerűen nem hagyta békén, amíg újra össze nem forrtak. Alice nagyon megváltozott, ő pedig a baba iránti félelmet leszámítva boldog volt. Nagyon ritkán jutott eszébe Clarice, és már a dolgozószoba falán lévő festmény előtt sem állt, mint régen, akár órákig is. Most már pillantásra sem méltatta, tökéletesen elégedett volt jelenlegi életével.
Hannah egy viharos augusztusi éjszakán jött világra, teljesen egészségesen, és mikor a doktor kezébe adták, a csöppséget nézve elérzékenyült. Volt idő, mikor nem vágyott erre a csodás érzésre? Érdekes módon a kislány emlékeztette Mischára, de ez már nem fájó emlék volt. Hannah az ő új életének legkézzelfoghatóbb gyümölcse, és boldog volt, amiért ez végül megadatott neki: családja lett.
Alice nem szedte a tablettát többé, így két évvel később megszületett Emma, majd meglepetésükre négy év után Carice. Végül két napos eltéréssel tudták meg a következő gyermek és a betegség hírét...
***
– Ne haragudjon, de sosem gondolt arra, hogy egyedül kell felnevelnie a gyerekeit? – Alice megrázta a fejét.
– Nem. Épp azért, mert Eric Hannah születése után azt mondta nekem, szeretné megérni, hogy kirepüljenek a fészekből. Többes számban beszélt, és én boldogan vállaltam a viszonylag kis korkülönbséget, mert azt akartam, minél többet lehessen velünk. És persze, volt később segítségem is, Nora például, akit tegnap is látott, már hat éve dolgozik nálunk a gyerekek körül.
– Milyen apa volt a doktor? – kérdezte Starling.
– Csodás – válaszolt Alice, elérzékenyülve. – Imádta a gyerekeit, és rengeteget foglalkozott velük. Nekik most nagyon nehéz, Clar minden este megkérdezi, mikor jön haza apa, és olvas neki mesét. Hannah bezárkózott, és nem beszél az apjáról, Emma szintén így védekezik. Mindannyiukkal különleges, és erős kapcsolata volt, rettentően hiányzik nekünk. Vele egy részemet is eltemettem.
Súlyos csend telepedett közéjük, Starling lelke erősen háborgott. Hogyan is rombolhatná le Alice idilli képét Lecterről? Nem tudott megszólalni, és azt mondani, a férje átjött, és történt, ami történt, de legyen kedves segíteni, hogy tisztázódjanak a dolgok. Megkedvelte ez a fiatal nőt, és nem volt szíve megbántani. Alice egy sóhaj után újra felé fordult.
– Maga mindig kettőnk közt állt. – Clarice szemöldöke felszaladt.
– Tessék?
–Emlékszik, mikor a dolgozószobai festményről mesélten?– A nő bólintott – Amikor Eric hirtelen rosszul lett, és megkaptuk a vizsgálat eredményét, összepakolt.

Szomorú változások

Alice rendkívül izgatottan várta az első igazi éjszakát, és már a vacsora se nagyon akart lecsúszni a torkán emiatt. Furcsa volt, hogy ma este, már mint feleség, ül az asztalnál, és többször a másik kezére kerülő gyűrűre nézett. Mától, asszony. Hamarosan pedig, ha minden igaz, anya lesz. Martha egy hét szabadságot kapott, mivel Eric munkája miatt nem tudtak sehova elmenni, és ezt a hetet tölthették így magukra maradva. Komolyan nem tudta, most a félelme nagyobb, vagy a várakozása. Kivételesen örült annak a pohár bornak, ami a vacsora mellé lett kitöltve, és amitől most nagyon várta, hogy egy kicsit engedjen benne a feszültség. Most meglepően furcsa, idegen volt neki minden. Igaz, ismeretlen helyen voltak, és nem szokta még meg az elmúlt két hétben új otthonát. A vacsora végeztével leszedték az asztalt, és bepakoltak a mosogatóba, végül Eric megsimogatta az arcát. Látta rajta, menyire feszült, de nem halogathatta tovább, most tökéletes volt minden. Elnézte a lányt, és komolyan sajnálta, amire készült. Hiába, muszáj megtenni, ma van a tökéletes nap, ezt nem szúrhatja el. Ennyivel tartozik a húgának. Alice elment fürdeni, ő pedig még egyszer végigfutotta magában a tervet, és megfogadta, bármi is lesz az eredmény, soha többet nem bántja a lányt. Soha többé nem okoz neki fájdalmat, és már most sajnálta, miért ezen az éjjelen kénytelen lesz. Áldozatokat kell hozni, másként nem megy.

A meleg víz és a bor végül megtette a hatását, Alice végre felengedett annyira, hogy ki mert menni egy fél óra múlva a közös szobába. Eric olvasott, és a becsukódó ajtó hangjára felkapta fejét. Ismerős látvány volt, már hónapok óta egy ágyban aludtak, és most először nem fog félúton megállni, hiszen csak erre a napra várt. A lány elmosolyodott, és kinevette magát, hiszem már nagyon rég csak azt szerette volna, ha nem kell beérnie néhány gyengéd érintéssel. Az ágyhoz ment, ahol megcsapta Eric tusfürdőjének illata. Mégiscsak jó volt, hogy Martha nem tartózkodott itthon, mert így használhatta a vendégszobához tartozó tusolót. Letette a könyvet, és a takaró alá bújó lányra mosolygott.

– Nos, Mrs. Soares, ha túlságosan megrettentél az első igazi éjszakától, én nem fogok erőszakoskodni. – Lejjebb húzódott, és a párnára hajtotta fejét. Alice-t nézte, akinek enyhén remegő keze felé nyúlt, megérintette az arcát, majd a következő pillanatban közelebb húzódott, felült, és leoltotta az éjjeli lámpát. A szobát sötétség borította be, majd hamarosan az utcai lámpa beszűrődő fénye adott némi világosságot, Alice pedig odasimult a férjéhez. Eric most először hagyta neki, hogy a keze elkalandozzon, és a lány meglepetésére nagyon gyorsan elmúlt a kezdeti bizonytalanság. Mire megszabadította a fehérneműjétől, szinte izzott a vágytól, és egészen felbátorodott. Ericet már nem lepte meg a lány változása, és most elengedte magát. Amint a lány a dereka köré fonta lábait, nem tudott tovább finomkodni, és egyszerűen maga alá gyűrte. Alice felkiáltott, és összerándult.

– Sajnálom – súgta a fülébe Eric, miközben még szorosabban magához ölelte, és várta, hogy elernyedjen a lány teste.

– Annyira megőrjítettél, hogy nem tudtam magam tovább türtőztetni...

– Már jobb egy kicsit – válaszolt Alice, miközben egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Eric felkönyökölt, és a lány szájára hajolt, majd újra megmozdult. Alice a szájába harapott, és az ujjai a karjába mélyedtek. Hirtelen kibillent a szerepéből, és nem érdekelte, mit érez a lány, birtokolni akarta, és bepótolni most azonnal azokat az éveket, amíg nélkülöznie kellett a szebbik nem által nyújtott gyönyöröket.

                                       ***

Alice az ajkába harapott, ahogy felidézte magában az első éjszakát. Nem akart minden részletet megosztani Starlinggal, viszont úgy érezte, tudnia kell, mennyi minden változott velük is.

– Nos, Martha szabadságot kapott, mi pedig élvezhettük volna a házaséletet, ha az első éjszaka nem sikerül olyan rémesen. Persze az én hibám volt, mert nem számoltam azzal a fájdalommal, és ő elvesztette a fejét. Igazán nem hibáztattam érte, de akkor sem fizikailag, sem lelkileg nem éreztem azt a csodát, amit vártam.

– Egy pillanatra előbújt belőle a szörnyeteg. Nem a maga hibája volt, Alice. Én őszintén meg vagyok lepve, hogy egyáltalán túlélte azt az éjszakát.

Az özvegy értetlenül meredt rá.

– Miért ne éltem volna túl?

– Alice, maga egy pszichopata, emberevő szörnyeteg felesége lett, aki mellett sosem volt biztonságban!

– Tudja, bármennyire is meglepő, de én soha, egyetlen pillanatra sem tartottam attól, hogy bántani fog.

Clarice a hajába túrt, és arra gondolt, mennyire lehet egy nő elvakult, ha a „szerelméről” van szó. Ő valószínűleg rettegett volna a doktor mellett, attól tartva, mikor követ el olyan baklövést, amellyel felingerli őt.

– Tudja, ezután majdnem egy évig nem ért hozzám újra, és akkor valami olyanban volt részem, amit szerintem maga is megirigyelne.

Starling érzete, ahogy elvörösödik, és elszégyellte magát. Úgy gondolta, pontosan tudja, miről beszél Alice.

– Mi történt abban az évben? – kérdezte inkább, mielőtt elveszti a kontrollt.

– Nos, az első éjjel igen gyümölcsöző volt, annak ellenére, hogy Erik szerencsére megijedt attól, ahogy alatta zokogtam.

„Mischa” – gondolta Clarice, miközben kinyújtotta a lábait, amik zsibbadni kezdtek, és arra gondolt, hogy a fenébe jött nekik össze az első, és egyetlen alkalommal máris a gyerek. Persze, Alice fiatalabb volt nála, de ezt nagyon nem tartotta fairnek.

                                            ***

A doktor komolyan rosszul érezte magát, amikor eljutott a tudatáig Alice sírásának hangja. Újra megfogadta magának, hogy soha többé nem fog ilyen előfordulni, és ezután igyekezett eltüntetni a megszakítás nyomait, remélve, Alice annyira nem figyel most, hogy nem azon tűnődik, miért cserél lepedőt. Igazából a lány azt gondolta, csak igyekszik mihamarabb eltüntetni a vért, hiszen ő is tisztában volt vele, ezt gyorsan kell intézni. Felszisszent, mikor a férje aláhajtotta, majd a lábai közé tette az előre bekészített papírtörölközőt, és kivételesen örült, hogy magára hagyta. Meg sem mert mozdulni, csak akkor ült fel, mikor Eric egy bögre teát hozott be neki. Átadta, és ő is befeküdt az ágyba, elégedetten nézve, ahogy a lány felhajtja a pohár tartalmát, majd letette az éjjeliszekrényre, és visszafeküdt.

– Ne haragudj, kérlek – szólt hozzá, és megfogta a kezét.

– Nem haragszom – válaszolt a lány, és közelebb húzódott hozzá, de nem mert újra mellébújni. A teába tett altató hatására mintegy öt perc múlva már békésen aludt, és hogy ez az állapot tartós legyen, a doktor a maga szekrényéből egy fecskendőt, valamint egy aeroszolos fertőtlenítőt vett elő. Most nagyon örült volna, ha mindkét kezét használni tudja, rengeteg időt spórolhatna meg. Kitapogatta a lány vénáját, lefertőtlenítette a kis területet, majd felvette a fecskendőt, és a fogai segítségével eltávolította a védőkupakot, végül pontosan a lány karjába szúrt, és lassan beadta az egyedi koktélt, ami a teával együtt biztosan kiüti a következő két órára. Annyi elég lesz neki. Utoljára összetekerte a takaróját, és készenlétbe helyezte a lány lábánál.

Nem sokkal később Eric a szomszédos épületben egy hűtőből vett elő valamit, és néhány műtős eszközzel együtt távozott. Ez is az egyik előnye volt, hogy a klinika szolgálati lakásában éltek, tíz perc alatt bejutott a laborba, és ugyanennyi idő alatt vissza is ért, nem volt tovább távol fél óránál. A szobába érve nagyot sóhajtott, és gyorsan nekilátott a kellemetlen feladatnak. Betette az összetekert takarókat Alice dereka alá, és elővette a steril dobozból az eszközeit. Talán sosem imádkozott olyan erősen, mint akkor, hogy sikerrel járjon, hiszen csak egyetlen egy sejt jutott el az osztódásban egészen a szedercsíra állapotig, és ha ez nem sikerül, nincs több lehetőség. Mischa megérdemli, hogy leélhesse az életét, neki pedig köztelessége megteremteni erre a lehetőséget, és szerencsére Alice tökéletesen egészséges, és fiatal volt, hogy befogadja, és kihordja a kislányt. Meglepetésére kellemetlen érzéssel töltötte el a tudta, hogy Alice egyszerű béranya lesz, és nem nagyon tudta ezt a rossz érzést elnyomni, még azzal sem, ahogy magában megfogadta, boldoggá teszi a lányt. Igazából nehéz volt ezt megtennie azzal, aki iránt lassan sokkal többet érzett, mint szeretett volna. Nehéz volt elhinnie, de Alice újra tavaszt költöztetett a szívébe, és most először komolyan szörnyetegnek érezte magát, amiért visszaél felesége szerelmével.

Alice reggel egyedül ébredt, és rettentően fájt a feje. Migrén? Még nem érzett hasonlót sem, így biztosra vette, hogy az. Legalább amíg a feje lüktetett, nem kellett az elmúlt éjszakára gondolnia, habár önkéntelenül is egyre erősebben buktak föl az emlékei. Te jó ég! Ha ez mindig ennyire fájdalmas, reméli soha többé nem nyúl hozzá a férje! Bármennyire is szerette, egyszerűen nem tudta megérteni, hogy fájhatott ennyire. Azt hitte egy kicsit kellemetlen lesz. Még jó, hogy nem az esküvő előtt történt meg, az biztos, hogy többet nem mert volna a közelébe menni. Persze, lehet, hogy csak az első alkalom volt ilyen, és Eric is elvesztette a fejét. A fájdalom fokozódott a fejében, így próbált a semmire gondolni. Elég nehéz volt... A következő órákban fel sem mert kelni, mert amint megmozdult, szédülés és hányinger tört rá. Eric végül délután nyitott rá ajtót, és aggódva ült le mellé, majd mikor megtudta, mi a baj, elment, és hozott valami injekciót. Nagyjából fél órával később Alice úgy érezte, mintha kicserélték volna, kiment a konyhába is, de a párjához nem mert közelebb húzódni. A doktor végül magához ölelte, és a homlokára nyomott egy puszit.

– Alice, ne félj tőlem, nem foglak minden este lerohanni, és most különben is pihenned kell. Irány vissza a szobába! – A lány szó nélkül engedelmeskedett, és este nagyon örült, mikor Eric valóban nem próbált közeledni. Ezt követően egyszer sem kezdeményezett, és boldog volt, amiért a férje sem teszi. Martha elképedve hallgatta, mikor visszajött, próbálta rábeszélni, hogy legközelebb nem lesz ennyire szörnyű, de Alice még nem akarta, hogy „legközelebb„ legyen, egyelőre jól érezte magát így. Napközben olvasott, és aludt, mintha évek óta nem pihente volna ki magát.

Két héttel a nászéjszaka után Eric levetetett tőle egy kémcsőnyi vért, mert „furcsán nézett ki”, és pár óra múlva egy kis csomaggal tért haza, amit mosolyogva adott át neki.

– Ezt fordítva szokták, de nem tudtam ennél jobb ötletet hirtelen – mondta. Alice kíváncsian bontotta ki a fehér selyempapírt, ami egy kicsi, dombornyomásos dobozt takart, abban pedig egy pár rózsaszín babacipő volt. Először fel sem fogta, mit akart ezzel Eric, aztán a férfi boldog arcára emelte tekintetét.

– Gyerekünk lesz? – kérdezte meglepve, amire bólintás volt a válasz. 

                                           ***

– Életemben akkor először öntött el valami csodálatos, felemelő boldogság, és habár egy kicsit féltem az új helyzettől, Eric ragyogó szemeibe nézve nem törődtem igazán a sötét gondolataimmal.

– Mitől félt?

– Attól, jó anya leszek-e. Hogy majd szeretni tudom az első pillanattól, vagy időbe telik majd? Igazából boldog voltam, de nem éreztem szeretetet a magzat iránt, és ez ijesztő volt.

– Talán, csak túl fiatal volt, vagy esetleg felkészületlen. Én sem tudom a babámat úgy szeretni, ahogy elvárnák, és emiatt nekem sem könnyű, pedig pár éve mindent megadtam volna ezért a gyerekért.

– Ön túl idősnek érzi magát a szüléshez? - Starling megrázta a fejét.

– Nem. Mindössze a körülmények olyanok, hogy nem tudok neki örülni, és nem érzek mást, a kétségbeesésen kívül.

– Sajnálom.

Clarice legszívesebben azt mondta volna, ő is, de nem ezért volt itt.

– A doktor meglátogatott az utolsó vetélésem után, és azt mondta, elvesztették a kislányt.

Alice meglepve nézett rá, majd arcán feszültség suhant át.

– Igen, így volt. Nagyon könnyű terhesség után valósággal lesújtott ránk az a nap. A harmincadik hétben jártam, és Eric a szokott napjait töltötte a labornál. Úgy terveztük, a baba születése után a Francia birtokra költözünk, így nem is vásároltunk oda nagyon semmit, csak egy kiságy, és egy pelenkázó szekrény került be a szobába. Martha folyamatosan apró kis ruhákat kötött, és megpróbált engem is tanítani, de valahogy nem ment a dolog. Eric az első perctől bizonygatta, kislányunk fog születni, és ragaszkodott ahhoz, hogy a kiskorában elhunyt húga után kereszteljük el a kicsit. Nem bántam, igazán kedves gesztusnak gondoltam... De ugye, nem erre akartam kitérni

                                            ***

Február tizennegyedikén reggel Alice arra ébredt, mintha le akarna szakadni a dereka, aztán nem sokkal később úgy érezte, elcsapta a hasát. Martha felfigyelt a folyamatos ajtónyitogatásra, és benézett hozzá.

– Asszonyom, jól van? – Alice az ágy és a fürdő közt volt félúton, mikor megváltozott az arca, és lenézett a szőnyegre.

– Úristen! ÚRISTEN! – Martha rémülten szaladt hozzá, és a szája elé kapta a kezét: elfolyt a magzatvíz, és jelentős nyomot hagyott maga után.

– Azonnal feküdjön le, hívom a doktort!

Az ágyhoz kísérte a kétségbeesve pityergő lányt, és a mobil után nyúlt, ami az éjjeliszekrényen volt. Remegő kézzel nyomkodta a gombokat, majd egy örökkévalóságnak tűnő idő után kicsöngött a másik készülék, és hamarosan fel is vették.

– Alice, miben segíthetek? – Eric meghallott egy fojtott nyögést a háttérben.

– Uram, haza kell jönnie, megindult a szülés! – Martha hangjától megdermedt benne a vér, és elhajította a készüléket, majd sebesen kirohant a laborból, és a szülészet felé vette útját. Az ügyeletes orvossal a nyomában értek hamarosan a lakásba, ahol a kolléga megállapította, nincs mit tenni: mire megérkeztek, a baba világra jött. Nem lehetett rajta segíteni, túl gyorsan lezajlott az egész. Befutott két ápoló a hordággyal, és a lányt átvitték a klinikára.

Alice külön kórtermet kapott, és egyedül volt, legalábbis ezt hitte a sötét szobában. Könnyei már átáztatták a párnát, de a zokogás nem tudott csillapodni. Nem értette, miért történt ez, mikor vigyázott magára, és még Eric is vigyázott rá, mert attól félt, baj lesz. Úgy érezte, mintha összetört volna benne valami. Tegnap este még érezte a rúgásokat most pedig, ki tudja, hol van a picur. Még csak nem is láthatta, lehet tévedett a doktor, és a baba mégis él, és szüksége van rá. Hallotta, ahogy egy üvöltő újszülöttet visznek el az ajtó előtt, és még jobban elszorult a szíve. Mit tett, hogy ez a büntetése?

Eric a sarokban ülve nyelte a könnyeit, és gyűlölte magát, amiért miatta így szenvedett a felesége. Hogyan is tudja egy ilyen veszteség után kárpótolni? Olyan jól alakult minden, mi történt, amiért ez lett a vége? Mikor Alice álomba sírta magát, felállt, és odasétált hozzá.

– Bocsáss meg nekem, drágám – suttogta, majd odahajolt, és az arcára lehelt egy puszit. Kiment a szobából, és a falnak dőlve gyorsan megtörölte szemeit, majd visszament a lakásba. Martha kitakarított, mire hazaért, és ezért hálás volt neki, ahogy azért is, amiért nem rohanta le, amikor belépett. Az asszony igen diszkrét tudott lenni, bármennyire is fájt a szíve fiatal úrnőjéért, és a kicsi gyermekért.

A doktor nem tudott aludni. A plafont nézte, mikor felismerte a választ: Mischának nem volt több ideje a földön. Ha nincs háború, ő akkor sem nőtt volna fel, leélte azt, ami ki volt szabva neki. Mikor ez tudatosult benne, újra feltörtek a könnyei, és mivel senki nem látta, nem szégyellte őket szabadjára engedni. Oldalra fordult, és az ágy üres felére nézett. „Mit tettem?” – Gondolta, és őszintén remélte, Alice felépül ebből a veszteségből. Rettegett attól, mi lesz, ha a felesége összeroppan, és követi az édesanyja példáját. Nem mehetnek a birtokra, valami kevésbé kísértő helyre kell költözniük, mert nem tudta volna elviselni, ha a lányt elveszti. Ez a felismerések éjszakája volt. Hannibal Lecter ebben a néhány órában döbbent rá, a szívében átvette Clarice helyét Alice, és ez a lány szerette őt, csak és kizárólag őt. Ezzel a lélekmelengető gondolattal aludt el a hajnali órákban. Őt is lehet szeretni, és képes lesz ezt az érzést viszonozni.

Clarice terhe

Clarice &David

Starling a kocsiban megpróbált az útra figyelni, de kellőképp felzaklatott állapotban volt a mai nap után. Meglepő módon baleset nélkül hazaért. Ahogy beállt a felhajtóra, David szinte kirobbant a házból, és mikor kiszállt a kocsiból, magához ölelte.

– Jesszus, Clar! Annyira aggódtam érted! Mi a franc van a mobiloddal? – A nőnek csak most jutott eszébe, hogy levette róla a hangot, miután beszélt vele.

– Ne haragudj, lenémítottam. Nem akartam semmi zavarást, amíg Alice Lecter beszél. – Bementek a házba, és miután levette a kabátot, majd cipőt cserélt, és követte férjét a konyhába. Önkéntelenül is eszébe jutott a nagy ház, ahol a napját töltötte, miközben leült a székre, és elnézte férjét, aki szintén helyet foglalt.

– Na, és milyen volt?

– A ház, a történet, Alice, vagy a kislány, aki az én nevemet kapta? – David arca megnyúlt.

– Huh, te jó ég! Ez csak a mai nap?

Clarice bólintott. Igazából nem tudta, hol kezdje, mert előbb meg kellett emésztenie mindent, amit ma hallott.

– Hát, először is a doktor halott, ez már biztos. Az özvegy egy nagyon fiatal, szép nő, lánykori neve Alice Bloomdale volt. Van négy gyerekük, és útban az ötödik.

– Tessék? – David néha nagyon mulatságos arcokat tudott vágni, így volt ez most is, és Clarice elmosolyodott.

– A lány annyi idős terhes nagyjából, mint én. – A férfi érdekes fintort vágott, mában pedig azon morfondírozott, ő egyáltalán annak örül, ha megéri azt a kort, amit Lecter, nemhogy még gyereket csináljon.

– Nem csak te lepődtél meg, azt elhiheted.

– És mi tartott ilyen sokáig?

– Nos, Alice felkeltette a kíváncsiságom, és rákérdeztem, mi történt velük, ő pedig boldogan elmesélte. Azaz csak belekezdett, mert az idő nagyon gyorsan repült, és így holnap visszamegyek hozzá.

David rosszallóan összevonta a szemöldökét.

– Jaj, ne csináld már! Ugye nem gondolod, hogy egy második harmadban lévő terhes nő, vagy a százéves házvezetője árthat nekem? – A fickó végül elmosolyodott, mert a nejénél mindig volt lőfegyver, és használni is tudta, ha kellett.

– Nos, ha neked ez jó, akkor menj. Viszont ma még főzni kell, mert holnap kiszállásos munkám lesz.

Pár órával később a nappali kanapéján heverve még mindig Alice szavain merengett. A doktor az ő esküvőjükre jött, erről kétsége sem volt. Tudta, sosem hagyott fel az ő megfigyelésével, csak épp arra nem tudott rájönni, honnan a francból szerezte ezen, nagyon pontos értesüléseit? Később Alice-re terelődött a figyelme. Egykori profilozóként elég gyorsan rájött a lány sztorijából, miért őt választotta a doktor; nemes családból származott, egyke, anya nélkül felnövő gyermek, akinek az apjával sem volt valami nagyszerű kapcsolata. Előre borítékolható volt nála Lecter könnyű sikere, mindezeket szem előtt tartva. Hamarosan felkelt, és az emeletre ment, ahol a két szoba kapott helyet. Most a félkész babaszobába tartott. Ahogy benyitott az ajtón, újra kellemetlen érzés kerítette hatalmába: mégis, hogy járhatna a maga kétségeinek utána? Nem túl jó ötlet megkérni Alice-t, hogy adjon mintát Clarice hajából, esetleg nyálából, viszont tisztában volt vele, valószínűleg nem lesz más választása. Mennyi bonyodalom, egyetlen, ostoba döntés miatt...

Az egész azzal kezdődött, mikor az esküvő után befejezte a gyógyszer szedését, és a családalapításra kezdtek összpontosítani. Tulajdonképp már jócskán túl volt azon a koron, amikorra azt tervezte, gyereket szül, de Daviddel egészen más perspektívák nyíltak meg előtte, és elhitte, neki is joga van az anyaság érzéséhez. A kora miatt egy év múlva megkezdődtek a kezelések: kivizsgálás, meglepő eredmények, hormonkezelés, végül a lombik program. Az első sikeretlenség után két órán keresztül engedélyezte magának a bőgést, azután felkelt a fürdő kövéről, megmosta az arcát, és a tükörbe nézett.

„Nem adhatom fel ilyen könnyen!” – gondolta, és újra belevágtak pár hét múlva. Az eredmény megismétlődött másodszor is, végül a harmadik próbálkozás járt sikerrel – egész a tizenötödik hétig. Clarice akkor rosszul lett, és a kórházban kötött ki. Egy négyágyas kórtetemben tért magához, erősen benyugtatózva. A feje kótyagos volt, és a bejövő orvosnak szólni akart, nem kér több fájdalomcsillapítót, neki haza kell mennie. A doki azonban kihúzott egy ülőkét az ágy alól, és jobb kézzel az éjjeli lámpa kapcsolója után nyúlt. Mikor meglátta az ismerős arcot, Clarice nem tudta, van-e értelme sikoltozni, mert attól tartott, a személyzet már rég halott.

– Jó estét, Clarice! Ugye, nem rémítettem halálra? Kérem, ne kiabáljon, mert akkor kénytelen leszek az ide betévedő nővérkét elhallgattatni. Hoztam valamit. – Egy fecskendőt vett elő, és az infúziós csőbe nyomta a tartalmát.

– Nem méreg, csak egy kis segítség, hogy éberebb legyen. Mondja, Clarice, mikor adja fel? Hány sikertelen terhesség kell ahhoz, hogy rájöjjön, David nem megfelelő genetikai alany önnek? Ugye, erre nem is gondolt. Hát, a természet szelektál, mint szokták mondani, és sajna ebbe a szelektálásba mi is beleestünk.

– Mi? – kérdezte a nő, mert valóban kezdett teljesen kitisztulni a feje.

– Igen, Clarice, mi. Alice és én nemrég elvesztettük Mischát.

– Ki az az Alice? – Lecer doktor elmosolyodott.

– A feleségem. Ne nézzen már ilyen értetlenül, tisztában vagyok vele, mennyi idő alatt hat a kis koktél.

– Én, csak, egyszerűen meglepődtem. Maga komolyan megnősült? És mégis, hogyan?

– Természetesen Alice nem az eredeti nevemet viseli. Sajna, arra már rég eltűnt minden esély, de higgye el, csodálatos teremtés. Talán később még nekem is megadatik az a csoda, amit egy gyerek jelent.

Clarice elhúzta a száját.

– És majd maga rágja el a köldökzsinórt, doktor? – A férfi egy szánakozó kis félmosolyt küldött felé.

– Nos, meglehet. De higgye el, tudom, most a keserűség beszél magából. Adja fel, Clarice, Davidtől sosem születik gyereke. Most mennem kell, úgyhogy kap egy kis nyugtatót, mielőtt eszébe jutna felkelni, és követni engem. – Starling észre sem vette, mikor csempészte be a szert, csak azon kapta magát, hogy a szempillái ólomsúlyúak lettek.

– Viszlát, Clarice – mondta a doktor, és egy apró csókot lehelt a nő szájára.

Mikor hazaengedték, folyton azt leste, feltűnik-e mögötte a doktor, de sosem látta, és vette észre, hogy követte volna. A munkába egy pár nappal később tért vissza, egyelőre irodába, amíg össze nem kapja magát. Első dolga az volt, hogy a neten utánanézzen Lecternek, de semmi konkrét hír, vagy bejelentés nem volt róla. Az csak még jobban idegesítette, mikor kiderült: az ő „ködös álmai” alapján nem fogják kikérni a repterek biztonsági felvételeit. Tombolni tudott volna, és a következő két hónapban folyamatosan azt figyelte, feltűnik-e újra a közelben, de jó darabig nem hallott róla. Amint megtudta, ennek ellenére ő többször is a közelében volt. Utoljára fél évvel ezelőtt látta, és azt a találkozót sosem fogja elfelejteni.

David már két napja nem volt otthon, és azt a hetet nagyon messze töltötte tőle: Kanadába ment, egy régi barátjának segíteni, aki rönkházat húzott épp fel. Ő aznap is az irodában volt, és jócskán kimerülve ért haza, ám mikor belépett a házba, azonnal érezte a légkör változását. Egy pillanat alatt előkapta fegyverét, és maga előtt tartva haladt tovább. A konyha ajtaja akkor még fent volt, és a lábával belökte. Nem is számított rá, hogy a doktor mögötte várja...

Clarice emlékei ködösek voltak a történtekről, és sokszor nem tudta eldönteni, valóban átélte mindezt, vagy csak álmodott. Három hétig azzal vigasztalta magát, hogy álom volt, akkor viszont a pozitív terhességi teszt nagyon kegyetlenül józanította ki. Nem álmodott, tényleg képes volt lefeküdni a doktorral. A keze remegett, és elsírta magát. Annyira vágytak egy babára, és erre most nem tud örülni. Persze, érthető volt az aggodalma... A következő napok alatt meggyőzte magát: mostani terhességének sem lesz hosszabb kifutása, mint az előzőeknek, de tévedett. Eltelt a nyolcadik, tizenkettedik, és a tizenhatodik hét is. A huszadik heti ultrahangon pedig az orvos mosolyogva közölte velük az orvos, kisfiuk fog születni. David persze rendkívül boldog volt, és Clarice mérsékelt lelkesedését azzal indokolta, túl sokszor érte veszteség, és most nem mert örülni. Kivételesen a nő most épp annak örült volna, ha a kétes származású poronty nem kapaszkodik meg ilyen erősen, és nem emlékezteti őt minden egyes nap az árulására.

Az elmúlt hónapokat végig aggódva élte meg, félt attól, mikor bukkan fel a doktor, és követeli majd, hogy részt vegyen a gyereke nevelésében. Hiába tudta, hogy bármikor elkaphatják, és nem kell félnie tőle, az eszét legyőzték a hormonok, és nem tudott mindig józanul ítélkezni. Alice levelével tulajdonképp új korszak köszöntött rá, még akkor is, ha először ezt nem is tudta. Most hálás volt, amiért az özvegy erőt vett magán, és megkereste, de attól a legnagyobb kérdésére mégsem kapott választ. Vajon Alice-nek meggyónt a doktor utolsó óráiban? És ha igen, mit mondott neki? A lány azt nyilatkozta, csak a halála után tudott meg sok mindent róla. Vajon mit titkolt még Lecter?

A kérdések egymás után kavarogtak a fejében, aminek az lett az eredménye, hogy zavaros álmában Dr. Lecter meglátogatta, és újra megkörnyékezte, ő pedig újra nem állt ellent. „Clarice, sosem szabadul meg tőlem!” – hallotta az ismerős hangot, és akkor felriadt. A baba valósággal tombolt a hasában, ami nem csoda, hiszen ő sem érezte magát túl fényesen. Felül, és a digitális órára nézett: még alig múlt fél hat. David ma hatkor kelt, így óvatosan kicsúszott az ágyból, felvette a papucsot, és lement a konyhába. Kivételesen ő fogja reggelivel várni a párját, igazán megérdemli. Nagyon rosszul érezte magát a történek miatt, de sosem mert a férje elé állni, és elmondani neki az igazat, amit rajta kívül csak Ardelia tudott. Ő sosem leplezte volna le, és aggódott is amiatt, mi lesz, ha egy nap Clarice kitálal. David imádta, így a vallomásnak beláthatatlan következményei lettek volna, és ő féltette a barátnőjét.

A nő nagyot sóhajtva öntötte bele a vizet a kávéfőzőbe, rátekerte a tetőt, majd bekapcsolta a gépet, és megfordult, hogy a hűtő felé induljon. A férje az ajtóban állt, benne pedig megállt egy pillanatra az ütő.

– David! Azt hittem, mélyen alszol!

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak tudni akartam jól vagy-e.

Odament hozzá, és megölelte. Mióta várandós volt, attól rettegett, ezt a babát is elveszítik, és még mindig az volt az első gondolata, hogy rosszul van a neje, ha az nyöszörgött álmában. Szerencsére sejtelme sem volt, milyen álmokat látott a nő.

– Semmi bajom, csak túl sokat agyaltam a tegnap hallottakról. – David megpuszilta a fejét.

– Ezt elhiszem, még nekem is nehezemre esett a mai napra koncentrálni, pedig te szerintem sokkal többet hallgattál, mint amit meséltél. – Starling bólintott, majd kibontakozott az ölelésből, mert lefőtt a kávé.

Egy óra múlva David elment, ő pedig lassan készülődni kezdett. A reggeli csúcsforgalom már enyhült, mire elindult, így negyed óra alatt átért a kertvárosba.

A ház most is csendes volt, és újra Martha nyitott ajtót neki.

– Asszonyom ma nem érezte túl jól magát, ezért fönt fogadja, az emeleten. Kérem, kövessen.

Starling a házvezetőnő nyomában haladt tovább, egészen Alice szobájáig. A fiatal nő az ágyban volt, ami eléggé meglepte.

– Jó napot! Nem szívesen zavarok... – Alice félbeszakította

– Ugyan, hiszen mindössze csak egy kis ágynyugalomra ítélt az orvos. Jöjjön, üljön csak le, ez a fotel igen kényelmes. – Az ágy mellé mutatott, és Clarice helyet foglat mellette. Tényleg kényelmes fotelt kapott.

– Megkérdezhetem, mi történt? – A lány bólintott.

– Az este rosszul lettem, és most egyelőre nem nagyon mászkálhatok. A hétvégére haza kell mennem, így nem kockáztathatok most semmit. - Starling bólintott.

– Nos, tehát, akkor tegnap ott hagytam abba, mikor apám szenteste agyvérzést kapott. Mire kiért a mentő, már csak a halál beálltát állapították meg, és onnantól igen érdekesen alakultak a dolgok, apám ugyanis még a nyáron Ericet nevezte meg gyámomként, amennyiben vele történne valami. Tudja, a bányák miatt sokat utazgatott, és talán épp emiatt sem volt rá ideje, hogy ezt a kinevezést megváltoztassa. Tulajdonképp nem is bántam, ő intézett mindent. A temetést, a hagyatéki ügyeket, én pedig próbáltam magam összeszedni. Nem volt könnyű, és ha Eric nincs mellettem, hát, nem tudom, mi lett volna velem.

– Az esküvői tervein változtatott a doktor? – Alice megrázta a fejét

– Nem, mindenféleképp az után akart elvenni, hogy elmúltam tizennyolc éves. Mindössze csak annyival lett könnyebb dolga, hogy nem kellett apámmal szembenéznie. Igazából ez volt az egyik olyan esemény akkoriban, amire készültem. A tanulmányaim olyan szinten nem érdekeltek, hogy épp csak le tudtam érettségizni. Egészen másra vágytam, és annak semmi köze nem volt az egyetemhez.

– Családot akart?

– Jól gondolja. Ericet várták vissza Genfbe, még egy évre, mielőtt visszavonul, és bármennyire szerettem otthon, vele a világ végére is elmentem volna. Az esküvőnkre augusztusban került sor, már Genfben. Nagyon egyszerű, polgári szertartás volt, a két tanún kívül csak Martha vett rajta részt. – Alice elmosolyodott

– Nem vágyott fényűző lagzira? Templomi esküvőre?

– Én igazából nem vagyok hívő, ezért nem is volt fontos a számomra, és a nagy tömeggel járó felhajtás helyett jobban örültem a csendes kis eseményünknek. Az ön esküvője, gondolom pazar volt.

– Starling is elmosolyodott.

Hát, a lehetőségekhez képest, mondhatni, az volt. Az esküvő után mi történt?

"Jaj, ne csináld már! Ugye nem gondolod, hogy egy második harmadban lévő terhes nő, vagy a százéves házvezetője árthat nekem?"

Lánykérés, következményekkel

A doktor épp rajzolt, mikor megszólalt a csengő. Letette a szenet, és az övébe dugott törlőt használta ujjai letisztítására. Mikor ajtót nyitott, meglepődött, mert Alice-re számított, és nem a házvezetőnőjükre. Az asszony idegesen tördelte kezét, látszólag igen kellemetlenül érezte magát.
– Miben segíthetek? – kérdezte végül Eric.
– Uram, azonnal át kell velem jönnie, Alice kisasszonyt szanatóriumba akarják vinni! Segítenie kell neki!
Eric nem értette, mi történt, de az megrémítette, hogy a lány azért nem jelentkezett, mert lebetegedett. Ő biztos volt benne, túl nagyot csorbult legutóbb a büszkesége, és ez az elmaradás oka. Visszalépett, felkapta a ház kulcsát, bezárta az ajtót, majd követte a nőt, aki egy szót sem szólt. Azt már túlzásnak tartotta elmondani, mit hallott a kisasszonytól. Ehhez nincs köze, majd lerendezik egymás között.
Alice szobájának ajtaja előtt megállt, és feszülten nézett a férfira.
– Ha szükség lenne rám, a kisasszony ágya mellett találja a személyzeti hívót.
Eric bólintott, és kopogott. Nem kapott választ, így benyitott. Martha elindult vissza, a saját „birodalma” felé, ezért belépett a világos szobába. Igazi lányszoba volt, mennyezetes ággyal, virágmintás tapétával, és ugyanilyen sötétítő függönyökkel. Alice alig látszott ki a takaró alól. Az ágy mellé karosszék volt húzva, de úgy döntött, nem oda fog leülni. A matracra telepedett le, és megcsóválta fejét. A lány arca beesett volt, és szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Alice! – Nem érkezett válasz, ezért közelebb hajolt, és finoman cirógatni kezdte a lány arcát.
– Alice, beszélnünk kell.
A kék szempár bizonytalanul csodálkozott rá.
– Azt hallottam, el akarnak vinni valami szanatóriumba.
– Nem gondoltam, hogy bármi velem kapcsolatos hír érdekelne – válaszolt szemrehányóan.
– Mi történt? Beteg vagy, azért nem jöttél át?
– Nem. Azért nem mentem, mert nem tudtam elviselni több elutasítást.
– Hm. Pedig, ha jössz, akkor el tudtam volna mondani, miért akarok várni. Most megteszem, és szeretném, ha szépen végighallgatnál. Rendben? – A lány bólintott.
– Tehát, mint gondolom, észrevetted, én nem vagyok már egy taknyos kis kölyök, aki olyan sűrűn cserélgeti a barátnőit, mint az alsóját. Nekem nagyon komoly terveim lennének, de nem tehetem meg, hogy azt kérjem tőled, ilyen fiatalon kösd le az életed mellettem. Ez nem volna tisztességes, és bármilyen nehéz, de épp ezért nem szeretném, ha rám pazarolnád az idődet.
Alice alig bírta visszatartani a sírást.
– Tudod, az ezzel az egyetlen baj, hogy életem tizenhét éve alatt soha, senki nem vett észre. Apám tett róla, hogy olyan legyek, mint egy aranykalitkába zárt madár. Te voltál, aki kinyitotta az ablakot, és te vagy, aki nem akarja kinyitni ennek a kalitkának az ajtaját.
– Én nem élném túl, ha a madárkám egy nap elszállna tőlem. – Alice felült az ágyban, és hideg kezével megfogta Eric jobbját.
– A madárkád soha nem fog elhagyni, hiszen Te volnál az, akinek az életét köszönheti.
– Alice... – magához ölelte a lányt, és hitetlenkedve gratulált magának a nagyszerű tervezésért. Biztosan tudta, tökéletesen választott.
Alexander megrökönyödve látta, ahogy Martha egy ételes tálcával vág át előtte, és a lépcső felé tart. Követte, de a folyosón megállt, mikor a nő benyitott, és megütötte fülét lánya nevetése. A gyomra összerándult, vett egy mély levegőt, és követte Marthát. Amikor belépett, összezavarodott.
Az ágy bal oldalán Eric ült, és egy rajztömbbe firkálgatott, Alice pedig láthatóan kicserélve, épp az elé rakott tálcáról kezdett csipegetni. Martha mosolygott, őt pedig mintha észre sem vették volna, így belépett, és egy kicsit erősebben csukta be az ajtót. Egyszerre minden szempár felé villant.
– Nahát, barátom, úgy tűnik, a te látogatásodra volt szüksége a kis hölgynek. – Hangja ellenségesen csengett, mert feltűnt neki valami Alice szemében, ami ezidáig elkerülte a figyelmét. Hogy lehetett ilyen vak? A kölyök szerelmes!
– Igen, Alexander, igazad van. Le kellett tisztáznunk néhány félreértést.
– Azt hiszem nekünk beszélnünk kell. – Eric állta a tekintetét. Letette a tömböt, és felállt a székről, majd meghajolt a lány felé.
– Elnézést, most távoznom kell. – Alice bólintott, ő pedig elindult a roppant felbőszült Lord felé. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Alice Marthához fordult.
– Segítsen nekem! Tudnom kell, miről beszélnek.
Egy perc múlva már köntösben, mezítláb lopakodott az apja könyvtárszobájának ajtajához. Rá sem kellett tegye a fülét, még így is hallotta, amint az apja dühösen üvöltözik.
– Arról volt szó, hogy lebeszéled az egyetemről, nem pedig hogy elcsábítod!
– Nem tettem benne kárt! Ne vádolj olyannal, ami meg sem történt, kérlek! Legalább a gyermekedben megbízhatnál, ha bennem nem is!
– Hah, majd épp benne? Szerinted miért zártam el a világtól? Olyan, mint az anyja! A szeme, a haja, a járása, a vére is! Ha egyszer odaadja magát valakinek, egy utolsó rihe lesz! – Alice a szája elé kapta a kezét. Mi? Miért mond ilyeneket az apja?
– Alexander, a lányodról beszélsz! – Most már a doktor hangja is ingerült volt.
– Tudom nagyon jól! El sem hiszem, pont benned bízok meg, és ez történik!
– De hát, nem történt semmi!
– Ugye, te sem gondolod, hogy ezt elhiszem? – Alice ennél a pontnál nyitott be.
– Apa! Még szűz vagyok! Ha nem hiszed, akár egy orvoshoz is elvihetsz! – A férfi lángoló tekintettel meredt rá.
– Arra mérget vehetsz! Takarodj a szobádba! – A lány hátat fordított, és amennyire gyorsan csak tudott, eltűnt.
– Ha kiderül, hogy hazudtok, az életeddel fizetsz! – Eric megrázta a fejét, látta, hogy az elborult elméjű apát semmivel nem tudja meggyőzni.
Alexander már másnap elvitte a lányát egy nőgyógyászhoz, aki megerősítette amit mindketten állítottak. Ahogy felkelt a vizsgálóasztalról, Alice odaköpte az apjának: „gyűlöllek!” A férfi nem reagált semmit, de mikor haza értek, elkapta a lány karját, és olyan erősen szorította meg, hogy fájdalmat okozott vele.
– Anyád a szégyen miatt halt meg, amit a fejemre hozott. Remélem, van benned annyi Bloomdale vér, hogy te nem teszed ezt majd a férjeddel! – Elengedte, és otthagyta a lányt, aki Marthához ment. Ő talán tud valamit erről az egészről...
– Martha, mesélne nekem arról, amit apa mondott? Hogy anya a szégyen miatt halt meg? – kérdezte nem sokkal később az asztalnál ülve. A nő sóhajtott egyet, de hát, most már úgyis felesleges titkolóznia a lány előtt. Talán még az ő bajára is megoldás lesz.
– Hát, ennek nagyon sok éve már, kisasszony! Tudja, az anyja másba volt szerelmes, mikor férjez ment. Soha nem is szerette az urat, csak a szüleiknek ez jó alkalom volt a nemes családok egyesítésére, így nem hallgatták meg Vivien kisasszonyt. Csak maga miatt nem lett előbb öngyilkos, a nászútról más úgy jött haza, hogy a szíve alatt hordta önt. Azt mondta nekem, maga nem tehet semmiről, és joga van az élethez. Aztán, mikor négy hónap múlva elapadt a teje... Egy éjjel felmászott a Francia birtok legmagasabb pontjára, és leugrott. Azonnal meghalt. Ne aggódjon, ha annyira szereti Dr. Soarest, ne aggódjon amiatt, amit az apja mondott! Sajna az édesanyja sosem szerette őt, és itthagyta egy kicsiny lánygyermekkel. Ne nehezteljen egyikőjükre se ezért.
Alice leforrázva sétált a szobájába, és a nap további részében azon merengett, amit megtudott az édesanyjáról. Este, fürdésnél vette észre a feketés-lila foltokat a karján, ott, ahol az apja megszorongatta. Szeptember vége volt, már korábban sötétedett, de nem akart kockáztatni, így a kerti kiskapuhoz szökött ki, és ment át a szomszédba. Eric meglepetten nyitott ajtót, de boldogan zárta a karjaiba.
– Megszöktem – vallotta be Alice, mikor a férfi egy perccel később bezárta mögötte az ajtót.
– Hát, talán nem ez volt a legjobb ötlet.
A lány felhúzta pulóvere ujját, és megmutatta a foltos karját.
– Mit csinált? – kérdezte Eric dühösen.
– Megszorongatott, és durva dolgokat mondott nekem. Félek tőle! Nagyon megváltozott, eddig sosem volt velem erőszakos.
– Én valahol megértem, hogy aggódik, viszont nem helyeslem ezt a kedvesen meggyőzőnek nem mondható módszert. Itt szeretnél maradni? – A lány bólintott, és magabiztosan bevonult a ház belső felébe.
Majdnem éjfél volt, mikor végül hazament, mert nem merte vállalni, hogy reggel az apja rájuk törjön, inkább otthon éjszakázott.
Alexander elkeseredett döntést hozott magában ez idő alatt. Azt gondolta, talán ha elviszi egy kis időre Eric közeléből a lányát, majd minden megoldódik. Alice-nek még csak esélye sem volt szólni, mert másnap kora reggel indultak. A lány mindössze egy váltás ruhát vitt magával...

***

– Az apjának ugye nem lett igaza? – Clarice-t teljesen elvarázsolta a történet, bármennyire is kellemetlen felismerés volt ez számára.
– Nem, természetesen nem. Minden távol töltött nap úgy telt el, hogy Eric járt a fejemben. Ha valami szépet láttam, azt lefotóztam, vagy ha tehettem, akkor magamhoz vettem. Azért, hogy hazaérve megosszam vele.
– Meddig utazgattak?
– Decemberben tértünk haza. Megjártuk Chilét, Afrikát, Európa több országát is.
– És mi történt? Mit szólt a doktor? Mikor találkoztak újra? – Alice elmosolyodott, ahogy a szemben ülő nőt nézte. Mintha egy pillanatra elfelejtette volna, kiről is beszélnek, de azért nem táplált vele szemben túlzott elvárásokat.



***

December tizedikén igen hűvös volt, mikor hazaérkezett Torinóba. Alexander ezúttal nem tartott vele, mert karácsony előtt el kellett még pár dolgot intéznie, így a lány első útja sem az otthonába vezetett. Reszkető kézzel nyomta meg a csöngőt, és idegesen várta, hogy végre nyíljon az ajtó.

Eric utóbbi két hónapja szervezkedéssel telt, és nagyon megörült, mikor ajtót nyitott, habár a látvány meghökkentette: a vajszínű kalap alól barna tincsek látszódtak ki.
– Alice! Már azt hittem, apád sosem enged haza! – Magához ölelte a lányt, és megdöbbent, mennyire jó ez az érzés.
– Menjünk beljebb!
A házban, alig vette le a kabátját, újra megölelték egymást. Mindketten várták már ezt a napot, és most meg sem tudtak szólalni, pedig mesélni való bőven lett volna. Végül pár perc után Eric egy kicsit eltolta magától, és hitetlenkedve tekerte ujja köré az egyik tincsét.
– Apám még azt is megengedte, hogy átfessem a hajam. Így sokkal jobban nézek ki, szerintem.
– Alice, te akkor is, és most is gyönyörű vagy. A szépséged nem a hajadtól függ, az belülről árad.
A lány elpirult ettől a bóktól, majd észbe kapott, elengedte a doktort, és visszalépett a kis bőröndért.
– Ezeket, neked hoztam – emelte fel, és a férfi kezét megfogva, elindult a nappaliba. Ott letette az asztalra, és felnyitotta, majd egyesével kipakolt belőle mindent, miközben mesélt, mesélt. A doktor kedvtelve hallgatta, és újfent meggratulálta magát a választása miatt. Alice az elmúlt két hónap alatt is folyamatosan rá gondolt, és egy kicsit kellemetlen volt ezt beismernie, de a lány rendszeres látogatásai nélkül magányosnak érezte magát, amire nem volt példa hosszú évek óta. Az új hajszínnel pedig olyan komolynak tűnik.

Miután a bőröndöt kipakolta, csak egy fa levele maradt a kezében, és azt forgatta. Eric úgy érzete eljött a megfelelő pillanat, és felkelt a fotelból.
– Innál egy csésze teát?
– Igen, köszönöm.
– A télikerten szolgálom fel – mondta Eric, és elindult a konyha felé. Alice is felkelt, és átsétált a zöldellő növények közé. A doktor pár perc múlva követte, de a kezében egyáltalán nem teáscsészét tartott, hanem egy kicsi, kék, bársony borítású doboz. Féltérdre ereszkedett a meglepett lány előtt, és jobb kezét felé emelte, majd egy ügyes mozdulattal felnyílt a doboz teteje: az apró párnán egy gyűrű pihent.
– Alice, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?
A lány ledöbbenve nézte, és kiesett a kezéből a Párizsból hozott platánfa levele.
– Tessék? – kérdezte zavartan. Azt hitte, rosszul hallott.
– Azt mondtam, szeretném, ha a feleségem lennél.
Ericet nem lepte meg, hogy a lány válaszként a nyakába borult, és úgy súgott igent a fülébe. Akkor este valóban nem volt Alice Bloomdale-nél boldogabb fiatal nő a világon.


~'~
December huszonnegyedikén izgatottan tűzte hajába az apró mikulásvirággal díszített pántot, és még egyszer megnézte magát a tükörben. Arany színű koktélruhájához vékony, fekete kardigánt vett fel, és fekete szandált. A fülében egy pár gyöngy fülbevaló díszelgett, Eric ajándéka. Vett egy nagy levegőt, és elindult a nappali felé. A karácsonyfa ide volt beállítva, a kandalló mellé, ami meleget ugyan nem, de annál jobb hangulatot teremtett. Eric itt várta, ő pedig boldogan sétált mellé. Csak egy gyors ölelés, és egy kézcsók volt az üdvözlés, Alexander egyébként is paprikás hangulatát még véletlen sem akarták tovább ingerelni. Alig egy perc múlva ő maga is lesétált a kőlépcsőn, és meglehetősen borús tekintettel nézte a csillogó szemű Alice-t. Mára eljutott odáig, hogy azt gondolta, talán mégsem kellett volna mindentől megkímélni, és akkor most egy korabeli fiú állna mellette. Őszintén, ettől sem érezte magát jobban. Végül leért, és feléjük indult.

– Jó estét, Alexander – köszönt a doktor.
– Hasonlóképp. Talán, üljünk le. – Helyet foglaltak a bőrkanapén, Lord Bloomdale pedig velük szemben, egy fotelba ült le.
– Nos, ugyebár beszélni óhajtasz velem? – Eric bólintott. – És gondolom, ennek a beszélgetésnek köze van az én kislányomhoz.
– Igen, jól gondolod. Szeretném megkérni tőled a lányod kezét.

A férfi előbb elsápadt, majd elvörösödött, és végül levegő után kapkodott.
– Mi? Most, ugye, csak viccelsz? Hát nézz már magadra, könyörgöm! Ugye, nem gondolod, hogy hozzád engedem menni a lányom? – A férfi szinte kiabált, és megvetően nézett rájuk, amitől Alice hirtelen felbőszült.
– Apa, én már igent mondtam! – Az apja arcának színe tovább változott, most már rákvörössé kezdett válni.
– Mégis, mikor?
– Két hete, mikor hazajöttem.
– Te céda! Hát nem megkaptál mindent, amíg nem voltál itthon? Hogy tehetted? Hazajössz, és szaladsz hetyegni?
Alexander már üvöltött, és a lány hasonlóképp válaszolt.
– Apa, nem csináltam semmi rosszat! És Eric sem! Miért nem lehet megérteni, hogy szeretem?
– Mert természetellenes! Irracionális! Felháborító, és... és...
Az üvöltözés hirtelen érthetetlen krákogásba fulladt, Alexander arca fura görcsbe rándult. A doktor egy pillanat alatt felismerte, mi történt, és a fotelból félrecsúszó férfi felé lódult
– Alice, azonnal hívj mentőt, apád agyvérzést kapott!

***
Starling szomorúan látta, ahogy Alice letöröl egy könnycseppet.
– Apám ott halt meg, karácsony este, mert nem tudta elfogadni, hogy többé nem vagyok a kicsi, elzárható kincse. Tudja, csak azt sajnálom, hogy veszekedtünk közvetlenül a halála előtt. A mai napig magamat okolom ezért.
– Én... Sajnálom.
Az órájára nézett, és meglepve tapasztalta, hogy délután négy van. Tudta, hogy a történetnek még nincs vége, de innen majdnem fél óra, mire hazaér.
– Ráér holnap? – kérdezte Alice.
– Igen.
– Ha van kedve, innen folytathatjuk. Rendkívül elfáradtam, pedig csak meséltem magának. Nem baj, ha Martha kíséri ki?
– Természetesen, nem. Viszontlátásra, Mrs. Lecter.
– Viszlát, Starling ügynök.
Clarice felállt az asztaltól, és elindult Martha után. Sokáig látta még maga előtt, ahogy a fiatal özvegy könnyes szemmel néz az ablakon túli világra.